Csanda Máté Kollektív vizuális tudattalanunk kartotékfiókjaiban: mítoszok, terpesztávok, tér- és testképzetek című írása, értelmezése a PERTU N° 14 című kiállításról, Gerhes Gábor és Martin Piaček munkáiról (Ernest Zmeták Művészeti Galéria, Érsekújvár (Nové Zámky), 2021. szeptember 10. – október 23., kurátor: Helena Markusková) a Dunszt felületén jelent meg:
“Persze, hogy mítoszrombolás, végül is, ha úgy nézzük, akár erről is szólhat Gerhes Gábor és Martin Piaček közös kiállítása az érsekújvári Ernest Zmeták Művészeti Galériában. De ahogy látni fogjuk, a galéria aktuális kiállításán valójában másról és többről van szó.
Az intézmény saját hagyományaihoz híven, a város kétnyelvű múltjára és jelenére is reflektálva kétévente egy „saját fejlesztésű“ kiállítási formátum keretében igyekszik párbeszédhelyzetbe hozni a szlovák és a magyar képzőművészeti mező egy-egy kortárs alkotóját. Ebben a keretezésben találkozhatott t.k. Hopp-Halász Károly és Rónai Péter, Benczúr Emese és Varga Emőke vagy éppen két éve Tót Endre és Monogramista T. D. is.
Ennek az izgalmas hagyománynak a folytatását láthatjuk a galéria jelenlegi kiállításán a Pertu címre keresztelt sorozat immár tizennegyedik kiadásaként: Gerhes Gábor (1962) és Martin Piaček (1972) párosítása már-már kézenfekvőnek tűnhet. Egy magyar és egy szlovák (középgenerációs) képzőművész; egyikük pályája a fotográfia, a színpadtechnika és reklámgrafika felől indult, a másiké pedig a szobrászat, a plasztika irányából érkezik. Közben mindkét művész hosszabb-rövidebb ideig saját bőrén tapasztalta a közép-kelet-európai államszocialista mindennapokat, munkáikban tetten érhető a konceptuális ihletettség, a képzőművészettel mint vizuális nyelvvel való foglalkozás igénye. Tematikus síkon is akad közös nevező: a képek „nyelvtana“, retorikája iránti elmélyült érdeklődés, társadalomkritikai alapállás, a képek, képi rendszerek és közvetítések ideologikus meghatározottsága, az egyes vizuális művészeti formák és praxisok ideológiai terheltsége mint téma.
Persze mindez akár egészen triviális felismerésekhez is vezethetne: az értelmiségi művész homlokot ráncol, mutatóujjat emel, mítoszt rombol, jó filológusként szétszálazza a fikciót és a tényszerűséget, majd lám, a két ország (sőt: nemzet!) két művésze egyetértésre jut a tekintetben, hogy mennyire dögletesen hasonló mód működtet nap mint nap mítoszokat magyar és szlovák hon- és állampolgár egyaránt (vagy működtetik őket a mítoszok, ez már más kérdés).
Helena Markusková kurátori koncepciójának köszönhetően szerencsére messze többről van it szó. A művészek az itt kiállított, a 2000-es és 2010-es évek során született munkáik kontrasztjai és összecsengései révén inkább egy játékosabb, ugyanakkor reflexív és kritikus viszonyt alakítanak ki mindennapi (nemzeti, politikai) mítoszainkkal való vizsgálódásaik során. Mintha egy lábbal mindig a mitikus gondolkodás talaján állnának, ugyanakkor mindeközben a mítoszok anyagiságát, történetiségét, formáját, alaktanát, ideológiai implikációit is analitikus módon kívánnák-tudnák szemlélni. A kiállítás során mindezt úgy sikerült elérni, hogy a két alkotói pozíció közt termékeny párbeszédhelyzetek, keresztöltések és rezonanciák sora fogad.”
Csanda Máté írása teljes terjedelemben a Dunszt oldalán olvasható.
