Csanda Gábor Panelsztori című írása a Vasárnapban jelent meg:

“Meghalt egy szomszédunk, a kapuba kiragasztott partecédula szerint 63 éves korában. Azt hiszem, az első emeleten lakott, mindenesetre gyalog járt, nem használta a liftet. (Persze, a lift közös költség, mindenkinek fizetnie kell a háztömbben, akár használja, akár nem.)

Messziről fel lehetett ismerni, nyugodt járásáról, egyenes testtartásáról. Ahogy ment a szép kocsija felé, s mindig mintha köszöntötte volna, hol egy levelet söpört le róla, hol csak a visszapillantó tükröt igazította meg rajta. Talán beszélt is hozzá, nem tudom, a hetedik emeleti balkonról nehéz ezt megállapítani. A kutyájához biztosan beszélt, mert hallottam, valahányszor találkoztunk s biztonságos távolságba kerülve elmentünk egymás mellett, két kutyás. A kutyák miatt tartottuk a távolságot, egyszerűen nem voltak egy hullámhosszon, nem szenvedték egymást. Egészségesnek tűnt, legalábbis nálam egészségesebbnek. Hogy a szíve vitte el, mondta egy másik szomszéd, többet s mást ő sem tudott.

Olyan ez, ez a halál, lakótelepen, mint a visszapillantó tükör, az ember utólag veszi észre – előbb a gyászjelentés fölött hümmögve, vajon melyik arc is tartozik ehhez a névhez –, hogy élt valaki ugyanott, ahol ő, s akiről jószerével semmit sem tud. Mondjuk, annál többet, hogy lépcsőzött meg kutyát sétáltatott, talán nem is kell tudni egy városi szomszédról. De annyit elmondott, hogy nem övé a kutya, hanem a lányáéké, nála csak akkor van, ha ők kirándulni mennek. Vigyáz és felügyel rá. Amúgy egyedül lakott. (Hogy a visszapillantó tükröt mért írják külön, mindig furcsálltam, magyarázták, hogy a visszapillantó önmagában is szóösszetétel, hát ezért, amit készséggel elfogadok, de így olyan, mintha élne, egy tükör, amelyik visszapillant.)

Alighanem a kutya, na meg a kocsija álltak hozzá a legközelebb, igen csöndes, jámbor ember volt. Az autó külön kijelölt helyen állt, közel s távol senkinek nem volt rajta kívül bérelt parkolója – ezt nem tudom, miért írtam múlt időben, mikor még mindig az övé a biztos parkolás joga, nyilván kifizette az egész évre. Biztos azért, mert néhány napra rá, hogy meghalt, s vele együtt az autóját sem látni, egy másik szomszéd odaparkolt a helyére. Gondolhatta, a halottnak már úgyis mindegy, kár ezt a szép kis kijelölt s épp ezért mindig szabad helyet veszni hagyni.”

Csanda Gábor írása teljes terjedelemben a a nyomtatott Vasárnap 2021/47. számában, illetve a családi magazin honlapján olvasható.