Csanda Gábor írt kritikát Csehy Zoltán Aritmikus képzelet (Avantgárd zene, chance poetry és epikus gravitáció Cselényi László műveiben) című monográfiájáról:

“Három monográfia is született Cselényi László költészetéről, Bohár Andrásé (2005), Pomogáts Béláé (2007) s Vilcsek Béláé (2016), valamint több szöveggyűjtemény és főként kiváló tanulmányok sora, mégis, mindezek ellenére e költészet recepciója, legalábbis a köztudatban, máig őrzi alkalmi és esetleges jellegét, melyek az életműnek marginális szerepet tulajdonítanak, helyesebben legfeljebb csak úttörő, nem pedig áttörő szerepet tulajdonítanak neki.

Csehy Zoltán monográfiája fenekestől forgatja fel az eddig Cselényiről (és -től) írottakat, de magától értetődően az előzmények figyelembevételével helyezi új dimenzióba a Cselényi-életművet. Az eddig írottakat, mindenekelőtt a tanulmányokat Csehy nagyon ügyesen hasznosítja, ugyanakkor nem söpri le az asztalról egyetlen mozdulattal a kevésbé sikerült vagy kifejezetten dilettáns értelmezéseket sem; ezekbe is igyekszik nagyvonalúan belelátni, ami hasznosítható. A Cselényi-verseskötetek értelmezését azonban radikálisan új síkra tereli azzal, hogy kijelenti és konkrét példák sokaságával igazolja, hogy a bennük megképződő „lehetséges nyelv elsősorban nem szövegként, hanem zeneként funkcionál”.

Legalább ennyire fontos az a megállapítása, mely szerint költőnk „szólamszálazásai és szövegtömb-konstellációi nem műalkotásként definiálják és mutatják fel önmagukat, hanem szövegpartitúraként, szövegelőtti szövegként”. A kötet egy másik, összegző helyén ugyanezt más oldalról megközelítve így látja: az Acetilén ágyak című Cselényi-kötet „megkérdőjelezi azt a szokványos hermeneutikai alapállást, hogy minden szöveg értelmes, értelemmel bír. A művészi szöveg értelme itt elsősorban zenei értelem.” Mindez egyébként a monográfia hivatkozásaiból is rögtön látható: a Cselényi-műveken és a szakirodalmon túl a fontosabb felhasznált zeneművek, hanghordozók jegyzékével is szolgál. Ami, lássuk be, egy botfülű és foghíjas (kortárs) komolyzenei s kivált avantgárd zenei műveltségű recenzens (én) számára eleve azt kellene jelentse, hogy tisztes távolból figyelje a Csehy-monográfiát – ám a szerző által működtetett logikus értelmezői nyelv és a téma kivételes érdekessége elragadja az olvasót, s a felismerés döbbentével figyeli meg magán, hogy egészen közelről érdekli és érinti a téma.”

Csanda Gábor A műalkotás megalapozott gyanúja című kritikája a Dunszt oldalán olvasható teljes terjedelemben.

Fotó: Somogyi Tibor (Vasárnap)