Bőd Titanillával Eva Andrejčáková készített interjút a Dunsztra:

“A pónis rokonairól szóló névtelen megjegyzések néha rosszul esnek neki, de ez nem az ő problémája.

Máig emlékszik az első mondatra, amit kisiskolásként el kellett volna mondania szlovákul: Žiaci sa zhromažďovali na školskom dvore. (A tanulók az iskolaudvaron gyülekeztek.) 

„Az angolórákkal szemben, ahol az volt az első mondat: Hello, my name is Titi, ez elég nagy különbség, nem gondolja?” – mondja BŐD TITANILLA sportújságíró. 

Traumatikus élmény volt ez számára, de a természetének és a céltudatosságának köszönhetően nem vallott kudarcot.

Gondoskodó nagypapájának és közös kedvteléseiknek, a sportnak és a könyveknek köszönhetően lett újságíró. A szlovák nyelvet is az újságolvasás által szerette meg. Az identitását pedig nem aszerint definiálja, hogy kire szavaz.

Évekig az Új Szó napilapnál dolgozott, és magyarul írt. Most szlovák nyelven ír cikkeket. Miért történt ez így?

Azért, mert eljöttem az Új Szóból. A környezetem akkor nem nagyon akarta elhinni, hogy úgy jöttem el onnan, hogy még nem volt kinézve semmilyen új helyem, pedig így történt.

Milyen kapcsolata volt az Új Szóval?

Hosszú ideig az életem, az identitásom része volt. Amikor eljöttem, úgy éreztem magam egy kicsit, mint Gagarin.

Hogyhogy?

Olvastam egyszer egy könyvet Gagarinról. Az űrutazása előtt senki nem tudta, hogyan is fog rá hatni ez az egész lelkileg. Azért is volt minden annyira bebiztosítva, hogy az űrhajóban neki ne nagyon kelljen csinálnia semmit, és mindent a Földről irányítottak, mert nagyon féltek attól, hogy ha eltávolodik az emberiségtől olyan messzire, akkor lehet, hogy eszét veszti, megőrül, hiszen egyetlen emberi lény sem volt ilyesminek még kitéve. Amikor eljöttem az Új Szóból, egy kicsit ilyen Gagarinnak éreztem magam: lehet, hogy majd megőrülök, nem fogok tudni enélkül élni, mert annyira összefonódtam azzal a lappal, annyira fontos volt számomra. De hát nem őrültem meg, mint ahogy Gagarin sem.

Szerencse, hogy elolvasta ezt a könyvet! Nem bánta meg ezt az ugrást az ismeretlenbe?

A jelek szerint a repülés megszállottja vagyok, az elmúlt hetekben háromszor láttam a Top Gun 2-t. Amikor kérdezték, hogy hol folytatom, azt feleltem: nem nyithatod ki az ejtőernyőt azelőtt, hogy kiugranál a repülőből. Azt csak utána lehet. Úgyhogy kiugrottam a repülőből, és reménykedtem, hogy nem zúzom össze magam teljesen. És nem is zúztam, mert nagyjából három hónappal azután, hogy felmondtam, kaptam egy ajánlatot a SME napilaptól, amely akkor indította az új Sportnet projektet. Megkérdezték, lenne-e kedvem részt venni ebben, én pedig igent mondtam. Azóta kaptam egyébként kedves megjegyzéseket, hogy hogyan mehettem el magyar létemre egy szlovák laphoz. Hát azért, mert ők szólítottak meg. Ezt az ajánlatot kaptam, és ezt elfogadtam.

Ezzel egy új nyelvi közegbe került. Voltak kétségei?

Féltem tőle, hogy ez hogyan fog működni. Kicsit furán is érzem magam amiatt, hogy milyen szlovák szövegeket adok ki a kezemből. 

Miért volt egyébként annyira szoros a kapcsolata az Új Szóval?

Nagyon hamar megtanultam olvasni, sokkal korábban, mint ahogy iskolába kezdtem volna járni. Nagyapám nagyon sokat írt. Földrajz-történelem szakos tanár volt, akkor nyugdíjazták, amikor én megszülettem. Emellett írt verseket, helytörténeti munkákat, temetési beszédeket, menyasszony-kikérőket, és még a Gömöri Hírlapnak is dolgozott. Rengeteget írt írógépen. Én mint egyetlen unoka az ölében ültem, és mindig kérdezgettem: „Ez mi betű? Ez mi betű?“ Ő pedig mindig elmondta: ez ilyen betű, ez olyan betű. A családi legenda szerint egyszer bementem a hálószobába a gömöri házunkban, ahol az asztalra le volt téve egy Új Szó, és magamtól elkezdtem olvasni a címeket. Hároméves koromban. Akkor kisebb attrakció lettem a faluban, hogy „a gyerek” felolvassa az újságot.”

 Az interjú teljes terjedelemben a Dunszt oldalán olvasható.