Barak Lászlóval készített nagyinterjút a Napunkban Szalay Zoltán:
“Barak Lászóval beszélgettünk szlovákiai magyar újságírásról és politikáról, a dunaszerdahelyi maffiáról és a Paraméterről.
A családodban intenzíven jelen volt a politika. Egy interjúban meséltél arról, hogy az édesapád meggyőződéses kommunista volt, a nagyapád pedig egy fél órára belépett a muzslai nyilas pártba is. Beszélgettetek otthon a politikáról?
Nem igazán volt téma otthon a politika. Arra emlékszem, hogy amikor ‘68-ban bejöttek az oroszok, akkortól az apám már nem volt meggyőződéses kommunista. Nem értette, mi történik. Vagy értette is, meg nem is. A baráti társaságunkban sem volt jellemző, hogy a politikával foglalkoztunk volna.
‘68 nyomán ellenzéki hangulata támadt az édesapádnak?
Az apám olyan kommunista volt, aki folyamatosan veszekedett a pártvezetőséggel. A párkányi vasúti telefonközpont főnöke volt, és az érsekújvári pártszervezet tele volt surányi szlovákokkal. Folyamatosan nemzetiségi problémák miatt voltak összetűzéseik. Nem olyan ember volt, aki tartotta volna a száját. Az öregapám is ilyen volt, aki fél órára a nyilas párt tagja lett. A nagyanyám aztán elment az illetőhöz, akinél beiratkozott, és kihúzatta a nevét. Így nem lett nyilas az öregapám.
A Szabad Földműves hetilapnál kezdtél újságíróként dolgozni a hetvenes években. Huszonéves fiatalként nem volt számodra unalmas egy ilyen lapnál dolgozni?
Nem volt unalmas. Úgy kerültem a Szabad Földműveshez, hogy a kassai ipariban megbuktam géptanból. Szeptemberben kellett érettségiznem, és közöltem az apámmal, ha megpróbál beavatkozni az érdekemben, akkor nem megyek el az érettségire. Én tanulni fogok, és dolgozni, mondtam neki. A Szabad Földműves akkori főszerkesztője Pathó Károly volt Muzsláról, aki ismerte az apámat. Én akkoriban a kassai ipari Acéltoll című diákújságába írogattam rendkívül rossz verseket. Apám megkérdezte Karcsi bácsit, felvennének-e, és felvettek. Pillanatokon belül én lettem a Szabad Földműves sztárja.
Hogyan?
Annyit írtam az első két hónap alatt, hogy mindenkit leköröztem. Aratási riportokat írtam, de másokat is. A kolozsnémai csárdában folyton verekedések voltak, és kiküldtek, hogy derítsem ki, miért. Sofőrrel jártuk az országot egy Volga gépkocsival, és mindenütt úgy fogadtak minket, újságíró elvtársakat, mint a császárokat. A munkás levelezők leveleit is én szerkesztettem, ami rendkívül jó iskola volt számomra, és élveztem is.
Az itteni karrierednek az vetett véget, hogy meg akartak cenzúrázni egy novellát, amelyet besoroltál a karácsonyi számba.
Igen, egy Heltai-novellát, amelynek az volt a sztorija, hogy egy hazafelé tartó katonaszökevény elcsigázottan megáll egy faluban karácsony este. A falu szélén egy házban pislákoló fényt vesz észre, és bekéredzkedik a házba. Egy szegény család ünnepel ott, és a vacsora végén valaki felveti, hogy mondjanak egy imát a torokgyíkban haldokló kisfiukért. Akkor már a kulturális rovat vezetője voltam, és behívatott a főszerkesztő, hogy ezzel a novellával baj van, mert imádkoznak benne, ezért az utolsó bekezdést ki kellene venni. Mondtam neki, hogy ezt így írta meg az író, hogyan hagyjuk ki? Laci, ezt te tudod meg én, mondta erre Karcsi bácsi. Nem akartam tovább vitatkozni, betettem egy másik novellát, és másnap bejelentettem, hogy elmegyek.
A mai Barak László-olvasókat meglepheti, hogy egy vallási tartalom melletti kiállásod miatt hagytad ott az első munkahelyedet.
Nem a vallás miatt, hanem a beavatkozás miatt. A szabadságom miatt. Akkor esett le a tantusz, hogy amit mi művelünk, az nem újságírás, hanem propaganda, és én ebben nem akartam részt venni, mert szabadságot akartam.
Ez volt az első összeütközésed a hatalommal?
Nem, a kassai ipariban például fasisztoid módon ellenőrizték, milyen hosszú a hajunk. Most már kopasz vagyok, de akkor hosszú hajat akartam hordani. Vasfegyelem volt az iskolában, amely egyébként jó színvonalú volt. Nem azért buktam meg, mert baj lett volna az iskolával, hanem mert semmi közöm nem volt ahhoz, amit tanultam. Az apám is műszaki értelmiségi volt, ezért küldött oda.
A nyolcvanas években párttag voltál, de közben ellenzékiként is szervezkedtél. Ez mennyire volt bevett dolog?
A dunaszerdahelyi kulturális jellegű munkahelyeknek egy pártszervezete volt, és elég komoly viták folytak itt. Bereck Jóska és Mészáros Karcsi barátaim kapacitáltak arra, hogy lépjek be, és együtt megváltoztatjuk a dolgokat. Naiv emberként beléptem a pártba, aminek aztán ott nem nagyon örültek. Folyamatos vitákba keveredtünk a járási pártdelegátussal, aki egy buta, műveletlen ember volt, mi pedig, kiváltképp én, erőszakosak. Minden pártgyűlés után berúgtunk, mert máshogy nem bírtuk volna elviselni a nyomást. Amikor a nyolcvanas évek végén újraértékelték, ki maradhat párttag, egy Horváth Károly nevű barátom ment előttem kihallgatásra, és közölte, nem akar a párt tagja maradni. Visszajött, és azt mondta, kiléptem a pártból. Ekkor elgondolkodtam, mit keresek én még a pártban? Semmi értelmét nem láttam a maradásnak. A kilépésem másfél évig húzódott, 1988 tavaszán adták rá az áldásukat.
A következő időszakban főleg Dunaszerdahelyen szervezted a rendszerváltást. Ahogy arról már te is beszéltél korábban, a vidéki rendszerváltás Szlovákiában a leggyorsabban és legalaposabban Dunaszerdahelyen zajlott le. Mitől voltak ilyen aktívak akkoriban a dunaszerdahelyiek?
Ha jól emlékszem, az első nagy pozsonyi tüntetés november 18-án volt. Én jártam Pozsonyba, az Umelecká besedába is, és ott voltam az első nagy tüntetésen is. Másnap vagy két nap múlva hívott fel Ľuboš Navrátil, hogy csináljunk mi is egy tüntetést. A kultúrház igazgatójával, Jarábik Imrével, aki egy nagyon rendes ember, egy ‘68-as üldözött volt, megbeszéltük, hogy kinyitja a kultúrház hátulját, ahol egy beatzenekar lépett fel. Telefonon értesítettük a barátainkat, és meglepően sok ember összejött. Németh Babi (Németh Ilona képzőművész – a szerk. megj.), Ľuboš Navrátil és én voltunk a szónokok. Hatalmas sikere volt a dolognak. Bennem semmilyen félelem nem volt, nem azért, mert bátor vagyok, hanem mert bizonyos helyzetekben vakmerő vagyok.”
