Krekovič Beck Tímea Két nyár Istivel c. elbeszélése az Irodalmi Szemlében

Krekovič Beck Tímea Két nyár Istivel c. elbeszélése az Irodalmi Szemlében

Krekovič Beck Tímea Két nyár Istivel című elbeszélése, amely a Poviedka nevű szlovák irodalmi pályázat egyik díjazott darabjaként a Poviedka 2020 című antológiában jelent meg, Szaniszló Tibor fordításában az Irodalmi Szemle 2022/1. számában olvasható teljes terjedelemben.

“A telepre születtem. Az egész udvaron én voltam az egyedüli fehér gyerek. Apám a vályogkunyhónkra nagyon haragudott, mivel az összes testvér közül ő örökölte a legrosszabb ingatlant. Egész életében sértve érezte magát emiatt. A kommunisták nem finomkodtak nagyon a palotákkal, a 18. században épült úriházba beköltöztettek vagy ötven romát. Ott éltek egyenesen a központban, a bolthajtásos termekben és a cselédszobákban, a poros zongorákról vacsoráztak, és a gyerekek a cigarettanyomokkal díszített taburetteken Ki nevet a végén?-t játszottak.

Mi egy átépített csűrépületet kaptunk apa dédnagyanyja után. Valaki beleszuszakolt valahogy egy ronda türkizkék konyhabútort, aminek már akkor is egérszarosak voltak a polcai, miután legyártották. A vakolatot körömmel le lehetett kapirgálni, mint a puha gyurmát, és a plafonról csöpögött a kondenzált penész. Földre dobott, dupla matracokon aludtunk, télen közvetlenül a hálószoba kályhájában fűtöttünk, és anyának éjjeleken át virrasztania kellett, hogy ne mászkáljanak rajtam a patkányok. A szüleim minden reggel megkeresték és befoltozták a lyukakat, de a patkányok újra és újra átrágták magukat a sárból tapasztott vályogfalon. Én imádtam ezt a házat. A nagy, udvarra nyíló kertkapu nyekergett, amikor apa pirkadatkor munkába indult. Az előszobának a távozása után is nehéz tűzoltóegyenruha-illata volt. A ház előtt az elvarázsolt kertben sűrű csomókban nőttek a fűszerek és a gyógyerejű növények. Anya évente kétszer mindhármunknak megcsapkodta csalánnal a lábunkat. A hálószoba ablakán orgonafa ágai kopogtattak, és a huzat meglebegtette a rosszul szigetelt helyiség csipkefüggönyeit, melyeken át sápadt színű napfény járta be a hálót. A függönyöket a földig húzogattam, hogy a virágminták megnyúljanak és beszűküljenek, anya ilyenkor minden alkalommal rámkiáltott, hogy tönkreteszem őket. Azt hiszem, ez volt a házban az egyetlen dolog, amit szépnek látott; a függönyöket gyakorta mostuk ágyhuzatba tekerve, segítettem neki kiszedegetni őket a Romo mosógépünkből, majd kiaggatni az udvaron kifeszített hosszú zsinegekre. Segítettem neki elkergetni a maszatos gyerkőcöket, akik túl közel merészkedtek a mosáshoz, és ha kellett, rájuk is vetettem magam, hogy aztán meghemperegjünk a porban. Szerettem a tiszta függönyök illatát, ahogy elkeveredett a föld és a fiúk illatával. A szomszéd srácokkal gyakran püföltük egymást, de nem bántam, úgy tűnt, hogy a fogak közé került homok csikorgása illik a fiúk földszagához.”