Tóth Kinga a nők helyzetéről a magyar irodalomban


„Férjünk el egymás mellett” címmel készített interjút Tóth Kingával, a Szépírók Társasága Női Érdekvédelmi Fórumának alapító tagjával Csepregi Evelyn a Népszavában:

Milyen ma Magyarországon női szerzőnek lenni?

Nem egyszerű, attól függ, hogy milyen szegmenst nézünk. A gyerek- és ifjúsági irodalomban elfogadottak a női szerzők, viszont, ha tovább megyünk a felnőttirodalom felé, ott más a helyzet. Mostanában a nagy kiadók felkarolják a fiatal generációt, de nem volt ez mindig így. Régebben a fiatal szerzők első kötetei az olyan írószervezeteknél jelentek meg, mint a Fiatal Írók Szövetsége vagy a (már megszűnt) József Attila Kör, s még nem is volt akkora különbség női és férfi szerzők között. Ám a második kötetnél, amikor szintet léphetett volna egy szerző, és próbálta volna magát pozícionálni egy nagyobb kiadónál, már kirajzolódtak az eltérések. Ha a negyven-ötven év fölötti generációt nézzük, túlnyomórészt férfiakkal, csupán pár írónővel, költőnővel találkozhatunk, holott többen is vannak, csak kevésbé foglalkoztatják őket, kevésbé jutnak el a nyilvánossághoz. Valami történik az első kötetmegjelenés és az ottani szintlépés között, van valamiféle vakfolt, ahol eltűnnek a szerzők. Aki mégis szakmán belül marad, bekerül egy többségében férfiak alkotta társaságba.

Mi lehet a vakfolt mögött?

Rengeteg dolog van. Az egyik, hogy ha eltűnnek a fiatal irodalmi szervezetek, kevesebb helyre fordulhatnak, kevesebben jutnak be a táborokba, mentorhálózatokba. És akármennyire is szeretnénk másként látni, kirajzolódik, hogy mennyire fontosak a személyes szakmai kapcsolatok mentorált és mentor, szerkesztő és szerző között. Ráadásul a magyar hagyomány az, hogy az író vagy költő férfi: a kávéházban összegyűlnek a férfiak, és borozás, vagy szivarozás közben eldöntik a világ sorsát. Egy harmincas nő, akinél akár családról is beszélhetünk, nem tud elmenni a kávéházakba, szociális terekbe, nem kapja meg a szükséges információkat, mert Magyarországon még mindig nagyrészt a nőknek kell a család körüli teendőket ellátnia. A másik, hogy még mindig nehezített a nők érvényesülése, külföldön is, de azt gondolom, itthon jobban: nincs olyan sok jogvédő szervezet, és a női összetartás is gyerekcipőben jár. S nem lehet a szexualitás témáját sem kikerülni: miként az élet bármely területén, úgy az irodalomban is érhetik olyan behatások az ember személyét, szexusát illetően, ami elbizonytalanítja, és meggyőzi arról, hogy nincs helye ebben a közegben.

A szóhasználatban sincs közmegegyezés, nem egyértelmű, hogyan fogalmazzunk: nőíró, nőköltő, írónő, költőnő, vagy egyszerűen író, költő. 

Igen. Ez valahol ott gyökerezik, hogy van az ember és a nő, van a gyerek és a lány. Faluhelyen is azt szokták kérdezni, ha valakinek megszületik a gyereke, hogy „gyerek lett vagy lány?”. Valahogy így van ezzel is, mintha a szakmák is csak férfiak által lehetnének, és abba nem tartozhatnának bele a nők. Ha kimondjuk azt, hogy író, miért jut eszünkbe egyből Jókai Mór vagy Esterházy Péter és miért nem Tóth Krisztina, Takács Zsuzsa, vagy bárki, aki egyébként nő, de író? A női szerzők között sem teljesen eldöntött ez, van, aki azt szereti, hogy női író, más azt, hogy írónő, és van, aki csak író szeretne lenni. Ez a katyvasz sem segít igazán.”

A teljes interjú a Népszavában olvasható el.