Polgár Anikó írása Pirkko Saisio Ellenfény (Polar, 2021) című könyvéről az Új Szóban jelent meg:

“Egy szigorú tanár elől az iskolapadba bújó, ott védelmet kereső kamasz úgy szeretne az órán jelen lenni, mindent látva és közben észrevétlen maradva, mint a néző a színház nézőterén. Később döbben csak rá, hogy „a néző mindig nézett is, a figyelő megfigyelt”.

Pirkko Saisio regényének kettős beszédmódja is a néző és a nézett kettősségét képezi le. A felnőtt narrátor évekkel később visszatekint saját kamaszkori lényére, látja magát különböző helyzetekben, s a felidézett alakról és eseményekről egyrészt kívülről, egyes szám harmadik személyben, másrészt bensőségesebb hangon, a múltat jelenidejűsítve, egyes szám első személyben beszél.

Az Ellenfény a finn írónő életrajzi trilógiájának második kötete, a magyarul szintén Varga P. Ildikó lendületes fordításában megjelent, a gyerekkort felidéző Legkisebb közös többszörös című regény folytatása, de önálló műként is olvasható.

A trilógia második kötetében a főszereplő kamaszlányt különböző jelenetekben látjuk, váltakozó helyszíneken, a nyitó fejezetben például az érettségi bankettje után, amint hajnalban mezítláb lépked a fűben, kezében a fehér magassarkú szandállal, mely egész este szorította a lábát. A naiv, illúziókkal teli, frissen érettségizett lányt később Svájcban találjuk, amint a vonaton finn–német szótárral az ölében a társalgásban később majd bevethető mondatokat fogalmaz. Az epizódok sorrendje nem időrendben halad, menet közben visszakalandozunk a gimnáziumi évekhez, belelátunk egy megmagyarázhatatlan indulatokkal, a megaláztatásokból, az önbizalomhiányból fakadó gyűlölettel teli kamaszélet lelki hátterébe.

Saisio könnyedén, iróniával, humorral fűszerezve tálalja a komoly témákat, koherens világot teremtve a széttartó szálakból. Nincs szüksége hosszas elmélkedésekre, magyarázó kommentárokra ahhoz, hogy a jelenségeket a maguk komplexitásában bemutassa, elég egy-egy remekbe szabott kép, mely mintha egy kimerevített színpadkép vagy megállított filmkocka lenne, magába sűrítve miniatűr hétköznapi tragédiákat. Ilyen például az apa képe, aki nejlonzacskóba csomagolt sapkával a fején nézi a tévét, mikor lánya hazajön az iskolából. A sapka jelkép, Finnországban a frissen érettségizetteknek egy fekete-fehér sapka jár, az elején egy lant alakú kitűzővel. Az apa, bár intellektuális képességei megvoltak hozzá, nem érettségizett, így a gesztusban, ahogy lánya még kicsomagolatlan sapkáját a fejére teszi, benne van az elrontott élet, az elszalasztott lehetőségek keserűsége mellett a lánya felemelkedése miatt érzett apai büszkeség is.”

Polgár Anikó recenziója teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.