“Anya, nem lehetne, hogy inkább kártyázol velem és csak utána írnám le a szlovákot? Tudod, mit tud ez a kártya? Mindenkire rálő, aki nem győz előle kitérni. Nem, a szemgolyó nem lépked el előle, te soha nem figyelsz rám, nem jöttél rá, hogy az egy másik játék? Gergő egyszer rámlőtt ötöt a kártyájával, abból kettő talált, és csak három életem maradt. Ne, anya, ne nézd meg a táskámat, karácsonyi meglepetés van benne, a napköziben készítettük, nem szabad látnod! Ja, az ellenőrzőmet ott felejtettem, benne hagytam a padban, tisztára emlékszem. Holnap megint folytatjuk majd a karácsonyfadíszeket, Zalán megrajzolta a fát, arra ragasztgatta rá a tanító néni a díszeket, de mikor én kivittem az enyéimet, azt mondta, hogy zöld van már elég, csináljak más színűt helyette.
Amúgy volt nálunk egy speciális pedagógus, nem tudom, mitől speciális, de nagyon jó vicces kártyákat húztunk, meg görögtünk a szőnyegen, ahogy a gimnasztikateremben szoktunk a matracokon – de oda most nem járunk, mert nincs tornaóra –, mi hárman majdnem nekigurultunk a zongorának. Néha kimegyünk torna helyett az udvarra, de ha ilyen köd van vagy eső, akkor bent kell maradni.”

A teljes írás az Új Szó oldalán olvasható.