Ezen a héten ugyanúgy, mint az elmúlt három évben egy multinacionális cég alkalmazottjaként dolgozom; a feltett kérdésre a válasz tehát az, hogy bérszámfejtőként tevékenykedek. Az a munkám, hogy a cég alkalmazottai időben megkapják a fizetésüket és annyit kapjanak, amennyi jár nekik. Se többet, se kevesebbet. Ha a fizetésük több, azt persze senki nem teszi szóvá, ha viszont kevesebb pénz érkezik a számlájukra, akkor azonnal jön a figyelmeztető mail. És természetesen mind a kettő hiba; mind a kettőért engem (is) terhel felelősség. Legalább negyven órája a hétnek telik el bérszámfejtéssel. Néha ötven. Nap mint nap a saját bőrömön tapasztalom meg Sziszüphosz mítoszát, és szinte minden reggel ganajtúró bogárként ébredek. Gyakran túlórázok, olykor pedig a szombatot is be kell vállalnom – ezek a munkaórák felemésztik a hétköznapjaimat; mellette rettenetesen kevés időm és energiám jut kreatív tevékenységekre. De szeretem a munkámat. Nincs ezzel gond. Az idő- és energiahiány miatt viszont a hobbimmá devalválódott az irodalom. Ugyanakkor persze igyekszem képezni magam; amennyire lehet, követem az irodalmi folyamatokat: szerkesztek, olvasok és írogatok. Csak úgy. Magamnak. Egy civil iroda(lm)i munkás lettem, a kapitalizmus önkéntes katonája. És egyelőre jól van ez így…