Plonicky Tamás Kusza gondolatok útközben című tárcája az Új Szó kulturális-közéleti mellékletében, a Szalonban jelent meg:

“Céltalanul sétálgatok Budapest belvárosában; azt hiszem, ihletet gyűjtök, impulzusokat. Valahonnan valahová megyek: szöveget most, sajnos, csak odakintről tudok „előteremteni”.
A bezártság engem nem ösztönöz; a fehér falak nekem nem mondanak semmit. Ilyenkor valószínűleg fejben jegyzetelek, bár arról fogalmam sincs, hogy hogyan nevezném pontosan ezt a tevékenységet; abban viszont egészen biztos vagyok, hogy ha most véletlenül szembejönne valaki, és megkérdezné, hogy mi az oka a kora esti indokolatlan téblábolásomnak, bizonyára csak ennyit mondanék: hát nem látod, hogy épp cikket írok!?

Ukrajnában háború van. Ez a három szó mindent kifejez.

Az első dolog, ami eszembe jut az elmúlt napok borzalmairól, az az, hogy kigúnyolom Vlagyimir Putyint. Mindezt úgy tervezem, hogy beszámolok egy Moszkvában lévő jövőbeli elmegyógyintézetről, amely kórházban az igazgató úr éppen a pszichológiai egyetemen végző hallgatóknak mutatja meg a betegeket, és a végén ahhoz a teljesen aberrált öreghez ér, aki pelenkában ül az asztalnál, és jól láthatóan katatón állapotban van. Az elmebeteg idős férfi egy világító földgömböt szorongat a kezében; a játékának minden kontinensére pedig a következő szó van felírva: „Oroszország” – ezt próbálja pörgetni-forgatni az öreg nyálcsorgatva. A tébolyult páciens miután meglátja a hallgatókat, megijed, bekattan, letépi magáról a pelenkát, majd felugrik az asztalra, és a férfiasságát lóbálva a mit sem sejtő hallgatók közé dobja a világító glóbuszt; közben pedig – az ismert Boney M-dal mintájára – teli torokból az üvölti, hogy: „ro ro rosszputyin Russia’s greatest love machine!” Az orvosok a hirtelen jött idegrohamát látva gyorsan észbe kapnak: szinte azonnal leszíjazzák és nyugtatóinjekciót szúrnak az idős férfi vénájába. A sztori vége pedig egyszerűen csak az lenne, hogy az igazgató úr az esetet látva halál nyugodtan annyit mond, hogy „nem véletlen, hogy 2022 márciusában behozták ide: akkor kattant be először”. Majd a hallgatókra nézve a gondolatmenetéhez csendesen hozzáfűzné még azt, hogy: „emlékszem, azokban a napokban szállta meg Ukrajnát, és nem mellesleg atommal is fenyegetőzött… hát persze, hogy járt a tetteiért a zárt osztály!”

Ennyi lett volna a történet.
Hamar elvetettem azonban a cikk megírásának gondolatát. Mégis mi értelme lenne kigúnyolni Vlagyimir Putyint? Hitlert is kigúnyolták párszor, és mit értek el vele? Kaptak cserébe haláltáborokat és második világháborút. Mi ezt nem akarjuk. Mi nem akarunk semmi ilyesmit. Hogy is mondta nemrég az egyik volt kolléganőm? „Én csak egy normális férjre vágytam, gyerekekre és egy saját lakásra, aztán nézd meg, mi lesz a világgal!?”

A sétám közben József Attila Március című verse jut eszembe.”

Plonicky Tamás írása teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható el.