Pénzes Tímea írása az Irodalmi Szemle-online folytatásos prózarovatában jelent meg:

“Karla 2014 januárjában egy bababoltból tart hazafelé férjével, Valterral, amikor egy mentőautó suhan el mellettük. Félrehúzódnak. Karla a sziréna hangjára összerezzen. Anyjához tíz éve, amikor szükség lett volna rá, nem érkezett meg időben a segítség, azóta mindig hevesebben ver a szíve, ha mentőt lát. Koraszülött mentés, olvassa, és összeszorul a torka. Minden ezredmásodperc számít. Hiába kérdeznék most bármiről, egy szót sem tudna kipréselni magából.

Másnap gyalog megy a nőgyógyászhoz, négy emeletnyit szökdécsel a lépcsőn, labdahasa ide-oda himbálózik, imbolyognak benne a babák. Amikor kilép a kapun, jobbra fordul, a második sarkon balra, majd átvág a soksávos úton. 24-es kapucsengő, mosoly, üdvözlő szavak, hanyatt fekvés. Az orvos arca elkomorul: nincs több szaladgálás.

Karla pihenésre van ítélve, három hét múlva már liftezik, és autóval megy az újabb vizsgálatra. Nincs mit tenni, otthon túl sokat tesz-vesz, 2014 februárjában, mint akit leforráztak, befekszik a kórházba. Van koraszülött osztály, ez a legfontosabb. Ne rakják őket vijjogó mentőbe, ne kerüljenek tőle egyre távolabb, ne érhesse őket baleset. Ne kelljen másodpercek miatt aggódnia.

Mostantól napokat számlál szorgalmasan. Minél többet gyűjteni egy csokorba. Betölteni a 24. hetet és elérni az 500 grammot, hogy egyáltalán menthetők legyenek. Valter olvasta a WHO ajánlását, a 24-es kapucsengőről mindig a menthetőség jut az eszükbe. Valter nap mint nap beszámol a százalékokról, mikor melyik testrészük fejlődik, és persze ő is számol. Minél többet olvas, annál inkább képben van, egyre tájékozottabb, csak a napok telnének gyorsabban! Bizakodik. Képzeletben fogja a kezüket, segíti őket az úton, mormol a hasnak.

Pár hónapja az egyik embrió néhány napra meghalt, Karlát másik klinikára irányították, ott jobb a felszerelés, többet látnak. A másik műszer alatt élt és mozgott. Valter telefonált, Karla torkában az ismerős gombóc, nem tud válaszokat kinyögni, csak a könnyek csorognak az arcán. Valter azt hitte, elvesztették. Nem, nem, épphogy nem! Csak nem bírja kinyögni.

Most meg a kórház fojtogató légköre, a hetek óta bent fekvő szobatársak. Vivinek valóban meghalt az egyik babája. Mégpedig itt és most, vagyis délután, nem volt szívhang, ott fekszik tőle két méterre. Ő és a halott baba. Meg az élő, egy másik burokban.

Tudom, mit érzel, súgja neki Emma. Én is elvesztettem az egyiket.

Vivi nem válaszol.

Senki sem tudhatja, mit érezhet, gondolja csukott szemhéja mögött Karla.

Másnap csak a sápadt eget látja. Néhány integető ágat az ablakon túl. Nem mozdulhat, nem láthat többet a külvilágból. Egymás kezét sem tudják megfogni. Fekvésre kárhoztatták. Életmentő fekvést kapott ajándékba, fogalmaz másként.

Néha bekukkant valaki. Néhány hírhozó. Rossz és jobb sorsokról mesélnek. Irigykednek, ha valaki betölti a 30. hetet.

Vivi visszatér. Zizegő teremről mesél, ahol ötévesek ákombákomjai fekszenek dobozokban. Mandarinfejek, pálcikalábak, anyai szívhangok helyett folyamatos géppittyegésben. Ott fekszik az egyik, akit remélhetőleg valamikor hazavihet a kisfiához. Hétköznapi ruhába öltözött alakja színfolt a steril orvosi köpenyek, az egyhangú hálóköntösök és a bágyadt falak világában, a fehér paplanok alá bújt pizsamások felkönyökölve hallgatják. Karla arra gondol, hogy egy expedícióval el akart jutni az Északi-sarkra, hogy a fehér árnyalatait kutassa. Most éjt nappallá téve megteheti.”

Pénzes Tímea prózájának befejezése az Irodalmi Szemle oldalán olvasható el.