Németh Zoltán Tektonika (Kalligram, 2021) című kötetéről Borsik Miklós írt kritikát a Könyvteraszra Megőrizni a perverzió méltóságát címmel:

“„Az én szerelmem egy olyan lény, / aki félmillió év múlva lesz az emberből”, mondja Németh Zoltán Tektonika című kötetében az egyik lírai én. Nehéz megmondani, ember-e. Inkább állat? Esetleg gép? Talán fontosabb, hogy általa újragondolhatjuk, mit jelent a plátóiság. Igaz, a versek egyértelmű választ nem kínálnak ebben a tekintetben sem, ami nem is baj. Érdemes viszont felkészülni arra, hogy a súlyosabbnál súlyosabb kérdések végül bekerítik majd az olvasót, már jóval azelőtt, hogy a kötetet befejezné.

Egyáltalán: a szerelem lenne Németh új könyvének fő témája, annak is elsősorban a szexuális dimenziója, ahogy ezt tőle megszokhattuk? Az előző kötet, az Állati férj (2016) ember és állat közös eksztázisát – ezen keresztül persze az ember–ember viszonyt – vette meghökkentően komolyan. Vagy a Tektonika arról a határzónáról szól, ahol a Másik révén megrendül(het) az identitás? Ha a cím közvetve az orgazmusra, annak nyomaira és következményeire utal, akkor ezt nem érdemes kizárólag szó szerint venni. Mert versről versre különböző rengések szenvedélyes összegyűjtése zajlik, kulminációké. Hol egy apai hörgés hallatszik (A szüzesség kerítése), hol a halott tör felszínre a munkagépek feltúrta városrészben egy gyökérbe kapaszkodva (Artikulációk).

Németh a legkülönfélébb bizarr párhuzamokkal él, mert ha nem is közvetlen közelségbe, de egy szövegtérbe kerülnek az apácák mint a szovjet katonák áldozatai (Ipari termelés) és a rímek, amelyekkel a líratörténet bánt el kíméletlenül (Kassák Lajos Érsekújvárban). Megrázkódtatás mindkettő, és itt messze nem részletkérdés, milyen szinonim igéket használunk („rendül”, „ráz”). Ugyanis a „rezgés” lesz a kulcsszó, hogy a zene felől váljanak koherenssé a sokféle élettörténetet, karaktert, traumát érintő ciklusok.

Nem véletlen, hogy „szimfóniaként” megjelölt darabokon keresztül jutunk el a Coda című versig. Közben talán a terjedelmesebb, egyúttal a zeneműveket a formájukkal könnyebben felidéző szövegek járják be a legemlékezetesebb ívet. Utóbbi izgalmas ritmika szerint törik meg, a szólamváltások fenyegetőek vagy viccesek. Miközben a szerző eltérő szókészleteket ütköztet és cserélget „itt a piros, hol a piros” módszerrel, akár frissíthet is a jó versről alkotott elképzeléseinken.”

Borsik Miklós kritikája teljes terjedelemben a Könyvterasz oldalán olvasható.