Németh Zoltán írt kritikát az Alföld irodalmi folyóirat online felületére a Címtelen föld. Fiatal erdélyi metamodern líra (Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár – Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2020) című líraantológiáról, amelyet André Ferenc és Horváth Benji állított össze:

“A Címtelen föld című, a Fiatal erdélyi metamodern líra alcímet viselő antológia tökéletesen professzionális munka, a legmesszebbmenőkig sikerre ítélt kötet. Adva van egy magyar közegben kisebbséginek, határon túli irodalomnak nevezett konglomerátum, nevezzük erdélyi vagy romániai magyar irodalomnak, amely, tegyük a szívünkre a kezünket, irodalomtörténeti tényként sok esetben nem súlyának megfelelő pozíciót tölt be, tele a magyarországi közvélemény számára ismeretlen nevekkel, másrészt azt is tudjuk, hogy általában kb. kik és miért foglalkoznak határon túli irodalommal – sok esetben azok és úgy, hogy a határon túli írók nagy része sem tart igényt az ilyen típusú „foglalkozás”-ra. Ez az irodalom tehát most egy generációs antológiát kapott, ami persze korántsem újdonság, bár a „fiatal” jelző azért még mindig érdeklődést kiváltó hívószó – és nemcsak ez! Hanem az is újdonságszámba megy, hogy ez a territoriálisan és generációsan meghatározott irodalmi csoportosulás rendkívül progresszív módon egyúttal hozzárendelődik egy új irodalmi irányzathoz, elméleti trendhez – és úgy rendelődik hozzá, hogy kap egy elméletileg magas szinten álló, önálló tanulmányként is megálló előszót.

Adva van tehát minden a sikerhez, ami körülbelül ezt jelenti, hogy ráirányuljon a kritikai figyelem egyrészt az antológia szerzőire, másrészt az erdélyi irodalom belső folyamataira, harmadrészt pedig a címbe emelt irodalmi irányzat jellegzetességeire. E három komponens egyúttal azt az igényt is bejelenti, hogy az erdélyi irodalmi folyamatok a magyar irodalmi progresszió élére kerüljenek, hiszen minden, a magyar vagy magyarországi metamodern irodalommal foglalkozó szakirodalomnak ezután kötelező számot vetni az erdélyi jelenségek kapcsán elmondottakkal, egytértő vagy kritikai álláspontot kinyilvánítania. Tényleg azt kell mondani, hogy az utóbbi évek-évtizedek egyik legprofesszionálisabban átgondolt irodalmi antológiájáról van szó, amely már most megkerülhetetlennek látszik nemcsak az erdélyi, hanem általában véve a magyar irodalmi folyamatok tekintetében – és ezért a kötet szerkesztőit, André Ferencet és Horváth Benjit a legnagyobb dicséret illeti. A fenti véleményemet annak fényében is fenntartom, hogy a továbbiakban az antológia előszavának bizonyos ellentmondásait, vakfoltjait próbálom szóvá tenni – már csak azért is, mert – a versek mellett – rendkívül jelentős súlyúnak, a versekkel azonos fontosságúnak érzem az előszó értelmezését.   

Amikor az előszó szerzői a határon túli, kisebbségi, erdélyi irodalom jellegzetességeiről írnak, Balázs Imre Józsefre hivatkozva, akkor abszolút védhető az argumentációjuk: „A mi elgondolásunk leginkább a Balázs Imre József által javasolt megközelítéshez illeszkedik. Ő úgy véli, az »erdélyiség« magában az írás aktusában kevésbé, inkább az olvasási attitűdben ragadható meg. Így egy erdélyi szerző által létrehozott mű olvasható referenciálisan, valamint beillesztve a nyugati kánonba, a kelet-közép-európai irodalom kontextusába, a magyar irodalom történetébe vagy az erdélyi irodalomtörténetbe, »aszerint, hogy milyen olvasói stratégiát működtet a befogadó, milyen kontextusokat mozgósít a szöveg elhelyezéséhez«.” (5.) Majd pedig: „Az antológia szerzői nem feltétlenül nép-, illetve nemzetideológiai erővonalak mentén tájékozódnak. Számukra Trianon nem annyira trauma, hanem inkább alaphelyzet. Nem az a kérdés, hogy kinek van igaza és ki hova áll, hanem az, hogy mit lehet kezdeni ezzel az egésszel. Nem a jó–rossz, román–magyar, többség–kisebbség vagy egyéb bináris oppozíciók mentén képződik meg az identitásuk, hanem egy fluid, heterogén tapasztalás nyomán, mindenféle összetett alanyok és állítmányok súrlódásában. Sőt, egyénenként gyakran eltérő politikai, esztétikai és kulturális értékeket képviselnek. És bár léteznek közöttük különféle párbeszédek, mégsem csoportosulásról van itt szó.” (6.)

Azért idéztem bővebben, mert – amit rendkívül fontosnak érzek – az antológia válogatói és egyúttal az előszó szerzői éppen arra hibára mutatnak rá, amely az ún. kisebbségi irodalmakat leginkább sújtja – a távoli tekintet homogenizációjára. A „fluid, heterogén tapasztalás” hangsúlyozása itt a territoriális-ideológiai kereteket érinti, miközben a poétika szintjén André Ferenc és Horváth Benji álláspontja az, hogy „[a]z antológia költőinek líráját olyan jellegzetes érzékenység és logika szervezi, amelyet mi metamodernnek nevezünk”. (7.)”

Németh Zoltán kritikája teljes terjedelemben az Alföld online felületén olvasható.