Pilinszky Jánosra emlékezve kérdezett a Kulter.hu kortárs magyar irodalmárokat, költőket, irodalomtudósokat, felidézve a 100 évvel ezelőtt született költő alakját, írásait. Závada Péter, Katona Ágota, Szirák Péter, Tolvaj Zoltán, Szűcs Anna Emília, Horváth Florencia, Németh Zoltán, Ágoston Tamás, Toroczkay András, Bódi Katalin válaszai a Kulter.hu oldalán olvashatók. Kedvcsinálóként a Bázis tagjának, Németh Zoltánnak a válaszát közöljük:

“Pilinszky János az egyik legfontosabb viszonyítási pont számomra a magyar irodalomból. Mondatai szinte beleégtek a sejtjeimbe. Különösen a Kunstkamera kötetben megjelent verseimmel kapcsolatban foglalkoztam sokat Pilinszky néhány soros szövegeivel. A kortárs magyar traumairodalom egyik legfontosabb előzménye. Az érvényes nyelv keresése, a kimondhatatlanság nyelvi energiái szinte szétfeszítik mondatait. Folyton tanulok belőlük. Most, hogy újra beleolvastam Pilinszky verseibe, furcsa módon arra gondolok, hogy olyan nemzedék tagja vagyok, akinek sosem volt fegyver a kezében. Nem hajtottak el mellőlem kivégzésre civileket, nem csapták a falhoz a gyerekeimet még csecsemőkorukban. Nem lőttek ki mellőlem senkit, nem halt meg a kezem között a bajtársam, nem omlott kezemre a bajonett által felszakított hasfalból a forró bél. Nem kellett tetvesen-éhezve-dideregve lövészárokban kuporognom. Nem kellett kivégeznem senkit. Nem kellett elvágnom a torkát senkinek, hátulról, nem kellett puszta kézzel megfojtanom senkit. Még egy csirke nyakát sem kellett elvágnom soha. Megtette helyettem más. A posztmemória korát éljük, a legborzalmasabb élményeink még mindig szüleink és nagyszüleink elbeszéléseiből születtek. Pilinszky versei olyan elemi erejűek, hogy általuk költővé kell válnia az olvasónak. Átrendezik a pszichét. Az a környezet, amelyben mi verset írunk, alapjaiban más, mint az övé volt. Miért mégis, hogy mágnesként vonzanak magukhoz, hogy jelentéseik bennünk remegjenek, hogy egész lényünk rezonáljon rájuk? Az irodalom és a nyelv egyik legfontosabb titka ez. Talán csak annyi, hogy a nyelv pórázon tart bennünket. De mivel minden bizonnyal egészen máshogyan értelmezzük verseit, mint ő maga vagy a kor, amelyben írt, a megoldás kulcsa mégis önmagunkban van. Pilinszky bennünk él, s ki el lett volna bármi eleségen, most már a szívünket követeli.”