Nemes Z. Márióval készített interjút az Echonoxon Kovács Péter Zoltán. A beszélgetés olyan masszívan aktuális témákat jár körül, amelyek napjaink kulturális szótárának alapvető elemei: vírus, ragály, ultranacionalizmus, mindezt a költészet és a poétika terébe helyezve:
“K. P. Z.: Miben változtatja meg az antropocénről alkotott képzeteinket a jelenlegi Covid-19 járvány? Ne felejtsük el, hogy zoonózisról beszélünk, azaz a vírus feltehetőleg állati hordozóról „ugrott át” emberre. A legtöbb kutató mégis úgy véli, hogy elhanyagolható kivételektől eltekintve a vírus jelenleg csupán emberről emberre terjed.[3] Milyen szerepet játszott az ember (főként a globalizáló Nyugat, vagy az általa megfertőzött proxi-Nyugat embere) a zoé önmechanikájában? És végül: hogyan képes reagálni a szellemi élet a jelenlegi járványra? Milyen szerepeket vehet fel az esztéta? Az irodalmár? A hungarofuturista?
N. Z. M.: Az uralhatatlanság gondolatát fűzném tovább ebben az összefüggésben. Az antropocén-diskurzus bizonyos formáiban én korábban érzékeltem egyfajta dogmatikus jövőuralást. A futurum perfectum apokaliptikus bizonyosságát, mely a jövő kiszámíthatatlanságának eltörlésével próbálta politikailag mozgósítani a jelent. A Covid-19 nyilvánvalóan visszaigazolja az antropocén elemzések számos összefüggését, illetve a planetáris szituációt kikerülhetetlen realitásként szegezi szembe a gazdasági-kulturális okokból eddig „ökológiai tagadásban” élő társadalmakkal. Ugyanakkor mindez arra is figyelmeztet, hogy a zoé önmechanikájának minden emberi prognózis, érzékenyítés és felelősségvállalás ellenére is van egy ismeretelméleti átlátszatlansága. Lehet, hogy a bolygónk immár egy önmegsemmisítő Frankenstein-szörny, de ez a konkrét holnap szempontjából nem feltétlenül könnyíti meg a megismerési-cselekvési projektumokat. Jó, persze hozzám közel áll a gótikus irracionalizmus. Hogyan tudunk minderre reagálni? A konstruktív énem erre azt mondaná, hogy dolgoznunk kell a megismerési folyamaton, hiszen ez mindenféle cselekvés előfeltétele lenne. Egyfajta járványantropológusként meg kell értenünk az emberi állapot átalakulását ebben megbicsaklott posztapokaliptikus jelenben, ahol immár nem igényelhetünk magunknak autonóm szerepet a nem-emberi ágenciákkal szemben, miközben a felelősséget is vállalnunk kell az Ember bűneiért. A destruktív énem pedig Otto Weiningerre gondol, a fin-de siècle pszichotikus apokaliptikusára, aki szerint az emberi faj kihalása nem szignifikáns az Istennel való metafizikai-művészeti egyesülés mint egyetlen autentikus cél szempontjából.”
A „A ragály uralhatatlansága alkotja a ragály költőiségét” – Interjú Nemes Z. Márióval című beszélgetés teljes terjedelemben az Echinox oldalán érhető el.