“Dé:Nash-hez visszatérve fontos kijelenteni, hogy a Tarsolylemez számainak paradox esztétikai hatása, az a bizonyos „turulfenség”, nem tud a maga teljességében csak zenei síkon érvényesülni. Vagyis autonóm zenei műként nem értékelném őket sokra, de audiovizuális performanszként már komplexebb élményt nyújtanak. A fiktív karakter rászorul a vizuális színrevitelre, filmnyelvi megoldásokra, Sallai Dénes Hans bábszerű testjátékára, a jelmezekre és egyéb kellékekre, mert csak ezekből tud egy olyan gazdagságú imaginárius világ felépülni, mely képes kellő mennyiségű fantáziont gyorsítani. Az egyes elemeket önmagukban legyőzné a banalitás, de a trashdimenziók speciális kapcsolódása – egy bizonyos szinten – mégis működik, vagyis korlátozott hatékonyságú hibaesztétikává áll össze. A korlátok a koncepció reaktív voltából fakadnak, abból hogy Dé:Nash legtöbbször csak reagál a kormánypropaganda egyes konkrét sablonjaira, illetve aktuálpolitikai tematikákra és beszédhelyzetekre, és ezáltal NER-közhelyek felszínvilágát felszínesíti tovább kritika gyanánt. (Hungarofuturista szempontból Dr. Máriás politikai festészetének is ez az egyik problematikus pontja.) A közhely színeváltozása elmarad, mert a projekt nem jut el „oda”, ahol a propaganda valóban gyártódik, a nemzeti tudattalan ideológiai műhelyébe, a Nemzetgépbe, mely nem egyszerűsíthető le egy konkrét párt politikai kommunikációjára. Ehhez nem csupán ismételni kellene a propagandát, hanem megtanulni sajátot gyártani, „belső” konkurenciaharcba keveredni az ideológiával, amikor nem lehet eldönteni, mi vagyunk a Nemzetgépben, vagy ő van mibennünk, amikor a „kint” és a „bent” összemosódik a túlazonosulás kreatív versengésében, mely nem merülhet ki késztermékek túlismétlésében.”

A tanulmány az Új Művészet oldalán olvasható.