Nemes Z. Márió Öngyulladó magyarság. Hungarofuturizmus és metaarchaizmus Gaál József Trianon-heraldikák című kiállítása kapcsán c. írása az Új Művészetben jelent meg:

“A Nemzeti Együttműködés Rendszere kifejezésben azt találom ironikusnak, hogy az „együttműködés” által sugallt közösségteremtő aktivitás az alternatív realitások termelődésében látszik leghatékonyabban megnyilvánulni. Vagyis mintha konszenzuális valóságunk szétszerelésében működnénk leginkább együtt. Ez pedig éppen hogy továbbhasítja azt a történelmi-kulturális közöst, aminek törésmentes összerendezése a nemzeti emlékezet visszatérő vágyálma. Valószínűleg ez az egyik oka, hogy a kortárs kulturális térben annyira elszaporodtak a spontán hungarofuturizmusok – a nemzeti-történelmi identitással kapcsolatos önfelszámoló esztétikai gesztusok. A jelenséggel és a hungarofuturista mozgalom viszonyával már egy korábbi írásomban részletesebben foglalkoztam.

Most csak két dologra emlékeztetnék: a spontaneitás egyszerre utal a mozgalomtól való (relatív) függetlenségre, illetve az esztétikai működésmód (ön)gyulladásszerű jellegére, mely sok esetben a parodisztikus (ön)irónia rögzíthetetlenségéből fakad.

Előzetesen arra gyanakodtam, hogy a Trianon-heraldikák esetében is erről van szó. Trianon amúgy is nemzeti-történelmi önelbeszéléseink traumatikus címerpajzsa, az az összeegyeztethetetlenségi zóna, mely egyszerre alapozza meg és törli el a „mi, magyarok” lehetőségét. Mit gondolunk Trianonról? Mindent és semmit. „Fáj Trianon, mert elvesztettünk valamit, amit nem ismerünk, amit nem szeretünk, és ami nem hiányzik.” Mit gondol a kortárs képzőművészet minderről? Nagyjából ugyanígy ugyanezt. A téma problematikussága ellenére az utóbbi időből említhető néhány izgalmas kiállítás, például a 2017-es OFF Biennálé keretében bemutatott Nekem Trianon és A műhegyektől a politikai vallásig (Magyar trilógia), illetve a 2020-as Soha ne mondd, hogy soha (Trianon 100). Vagyis Gaál József tárlata ebbe a művészeti (illetve az emlékév által gerjesztett presztízsrendezvényi) kontextusba érkezett, a következő felütéssel: „Mítoszokkal már nem lehet értelmezhetővé tenni azt, ami értelmezhetetlen, ma már a vesztesek története csak téveszmeként élhet tovább. Csak a hatalom mítoszai uralkodhatnak, csak a győztesek történelme lehet univerzális. A magyarok történetére csak a magyar figyelt, s már ő sem. Már a nemzetre gondolva is bűntudata van, elszégyellve magát már mániás belső monológgá válik a vesztes magánmítosza.””

Nemes Z. Márió írása teljes terjedelemben az Új Művészet oldalán olvasható.