Nagy Márta Júlia Elígért lány (Jelenkor, Bp., 2020) című verseskötetéről Urbán Andrea írt kritikát az Alföld 2021/9-es számába. A kritika a napokban került fel az Alföld online felületére:
“Az Elígért lány ötvennégy verset közöl, a versvilág hosszabb kifutása tehát a burjánzó sorok, nyújtózkodó címek, terjedelmesebb versek mellett a kötetegészre is érvényes. A túlérés elkerüléséhez – a nature morte kihívásaihoz hasonlóan – elengedhetetlen a ragyogó arányérzék, így a halmozás, a kiterjeszthetőség határainak észlelése, hiszen a terjengősség könnyen önismétléshez és kiüresedéshez vezethet. A vibráló színpaletta, a gazdag botanikai állomány, az intra- és intertextusok (Pilinszky János, József Attila) összjátéka olyan, akár az erdő hangjainak kakofóniája. Nem zaj, nem túlzás, nem giccs.
Az Elígért lány több ponton is kontinuitást mutat az Ophélia a kádban című 2014-es verseskötettel, különösen annak utolsó darabjával, amelyben feltűnik a shakespeare-i drámahős. A versbeszélőt az Ophélia-karakterben rejlő lehetőségek érdeklik, a Víz I-V. alcímű versszakokban egyre mélyebbre merül a szereplő intencióinak és a környezeti effektusoknak a megértésében. Ezzel az attitűddel, vagyis a már felépített, kulturális kódokkal terhelt karakter kiismerésére, majd újraírására tett kísérlettel megadja a következő kötet kezdőhangját. Az első könyv záróakkordjának jelenése („Adjátok nekem egész Zuglót, ott akarok rekedni”) az Elígért lány-kötetben realizálódik, amelynek főszereplői mesékből és mitológiákból ismert, modern környezetbe helyezett nőalakok. Önreflexív emellett a Kronosz-ábrázolás egy Mexikói úti ház falán című vers sora: „burjánzani kell, a dolgok rendje ez”. Egy, a kompozícióban helyet kapó vers címe ugyanakkor bejelenti, hogy az élővilág átveszi a hatalmat, Zugló mesebeli kertté minősül a szférák fúziójának következményeképpen. Nemcsak a fiktív és reális tér- és időbeli koordináták átkalibrálása történik, hiszen az entitások és a közeg keveredése okán egyrészt a szubjektum rétegzettségére, az aktuális miliőben felszínre törő karaktertónusokra, másrészt a monumentumjellegre, a tapasztalatok változatlan aspektusaira irányul a figyelem. A kötetkoncepció egy hálózatszerű tér-időrendszert létesít, amelyben a pontos határvonalak és a skatulyaelvű csoportosítás nem működnek. A manipulált viszonyok között mégsem az identitások felülírása, sokkal inkább a karakterjegyek bővítése történik – a szereplőkben ismerősségük ellenére mégis van valami idegen, önmaguknak csupán remake-jei. Nyerges Gábor Ádám szintén kifejti, hogy a „Karakterisztikáik megelőzöttsége, kulturális-mitikus »előtörténeteik« nem válnak ugyan irrelevánssá, mégsem a legfőbb, meghatározó vonásaik.” (Nyerges Gábor Ádám: A keserű utóíz előnyei, Könyvterasz, 2021. 06. 23.) A kulturális háttértől nem mentesített karakterisztika applikálása a kötetborítón szereplő cosplay mechanizmusához hasonló: mögötte húzódik a régi, és felszínén fénylik az új. Semmi sem az, aminek látszik, akárcsak a „Meggyvér, sziromhab” (Portrék kertekben és út mentén), átlényegül, többlettel gazdagodik minden forrásanyag, termékeny kiindulási pont.”
A kritika teljes terjedelemben az Alföld online oldalán olvasható.