Nagy Hajnal Csilla tárcanovelláját közli az Irodalmi Szemle:

“– Szóval, mennyit?
– Nem tudom, de olyan… tizet biztosan. Mármint tíz interjút, de megnéztem a BAFTA acceptance speech-ét, és néhány best of válogatást is azokból a játékműsorokból, amiket még mindig nem értem, hogy működnek.
– Van egy olyan érzésem, hogy ők se tudják. Bár lehet, hogy pont Richard Ayoade igen. A többiek meg csak mennek vele.
– Igen, ez így elképzelhető.
Nem tudom, miért mondtam tizet, mikor valójában, mindennel együtt, legalább harminc volt. Vagy tényleg csak tíz lett volna? Van egyáltalán harminc interjú Richard Ayoadeval az interneten?
– A számoktól mindig dühös leszek – fejezem be hangosan a gondolatmenetemet, ami akkor sem lett volna kevésbé értelmetlen, ha végig hangosan fejtem ki.
– Tessék?
– A számoktól. Dühös leszek.
– Mármint… bármilyen számtól?
– Igen, úgy értem, általában a jelenségtől. Vagy talán inkább a mértékegységektől úgy általában. Például attól is, hogy három órával vagyok lemaradva hozzád képest. Nem a lemaradás miatt, hanem mert ennyire konkrét ez az egész, ez dühít. Mert nem az.
– Szerinted nincs szükségünk erre a tudásra?
– Nem azt mondom, hogy nincs szükségünk, sőt! Valószínűleg az a pontos, hogy ez a szükség dühít leginkább. A percek, az órák, a napok, a kilométerek, a grammok, a literek, az évek… nem is sorolom tovább, mert érzem, ahogy megy fel a vérnyomásom. Könnyed nevetés hallatszik a vonal túlvégén.

– Neked mi viszi fel a vérnyomásodat? – kérdezem, a hangomban cseng némi sértettség, de azt hiszem, neki ez nem fog feltűnni.
– Hm… nehéz kérdés. Egy valami biztosan. A komolyzene.
– Micsoda? Mi bajod a komolyzenével?
– Az égvilágon semmi bajom nincs vele! Kifejezetten tudom értékelni. Hét évig jártam általános iskola mellett zeneiskolába, egy csodálatos régi épületbe, és gyönyörű volt ahogy a folyosóra kiszűrődtek a hangszerek… jézusom, nem tudom felidézni a folyosókat! Mindegy is, szóval semmi bajom nincs a komolyzenével, csak amint meghallom, érzem, ahogy fokozatosan, szisztematikusan, valószínűleg magának a zeneműnek az ütemére, megy, megy, megy fel a vérnyomásom.
– Eszméletlen…
– Nem lehet olyan jól megindokolni, mint a te viszonyodat a számokkal.
– Nem is kell. Megértettem.
Egy darabig csendben babrálom az asztalterítő rojtjait. Ő nem tudom, mit csinál mindeközben.
– Á, és a színdaraboddal mi újság? – Válasz helyett fájdalmas sóhaj érkezik. – Nem kell erről beszélni, ha nem akarsz.
– De, semmi gond, csak az történt, hogy… hogy is mondjam… ellenem fordultak a szereplők. Mennek ketten az országút szélén, vagyis abban a jelenetben, amit már hónapok óta szeretnék megírni, de még egy betűt sem sikerült, ott mennek, és egészen jó kedvük van tulajdonképpen, bár nincsen rá semmi okuk. De érzem, hogy mégis jobban érzik így magukat, így, hogy zavartalanul sétálgatnak a semmi közepén, és azt akarják, hogy én már igazából hagyjam őket békén. Érzem, hogy ott mennek az országúton, és szeretnének szép csendben és nyugalomban megőrülni, anélkül, hogy valaki eközben megfigyelné őket. Ebben az állapotban, amelyben most vannak, jól érzik magukat, és tudom, hogy mindent elrontanék, ha odaférkőznék valahogy.”

Nagy Hajnal Csilla Február. Nyelved helyén a szavak című írása teljes terjedelemben az Irodalmi Szemle oldalán olvasható.