Nagy Csilla tanulmányáról – amely Tőzsér Árpád Lélekvándor című kötetéről szól – és Németh Zoltán Vakondpatkány – csupasz turkáló – földikutya (Heterocephalus glaber) című verséről – az Állati férj (2016) című kötetéből – ír Tőzsér Árpád naplójában, amely a Dunszton jelent meg:

“2020. június 7.

Az Irodalmi Szemle legújabb számában sok az érdekes írás. Számomra persze a legérdekesebb Nagy Csilla tanulmánya a Lélekvándoromról. Egy telitalálat az írásból: „A kötet három ciklusra tagolódik, és mindhárom egység eltérő nézőpontból kérdez rá ugyanarra: az ember megismerhetőségének korlátaira, a cselekvések következményeire és az idő tapasztalatára. Az első ciklus az erkölcs, a bűn, az ösztönök elvont kérdéseit távolabbról, antik karakterek átsajátított történetei révén mutatja meg (tézis); a második a »saját szoba« (és »saját könyvespolc«) árnyait, az azokból »kinyerhető« tapasztalatokat vázolja (antitézis); a harmadik ciklus pedig mintha az előző kettőt összekapcsolva, a kétféle tudás személyiségben való egymásra rakódását vinné színre (szintézis).” – (…)

2020. július 15.

Mintha vesztét érezné az emberiség! Egyszerre mindenki jövőkutató lett, mindenki a kiutat keresi, még az is, aki a hülozionisták után két és fél ezer évvel hirtelen rájön, hogy az állat, sőt a fű, fa és kő is „érez”, s ún. nonhumán verseket kezd írni. A Forrás nyári duplaszámában (2020/7–8) Fülöp Tamás kongatja a vészharangot. Az elveszett édenkert című írásában arról elmélkedik, hogy az Egyesült Államokban működő, atomtudósokból álló tudományos szervezet szakemberei a Végítélet Órája mutatóját 2020 januárjában 20 másodperccel ismét előbbre állították, s eszerint, ha az emberiség létezését 24 órának vesszük, akkor már csak 100 másodpercre vagyunk a világ végétől. S hogy a mi korunk, a holocén után következő úgynevezett antropocén kor már általunk létrehozott, s nem természetes világ. S a nagy kérdés a két világ együttélése, azaz hogyan maradjon életben a természet is s az emberiség is, hogyan ne pusztítsa el az utóbbi az előbbit, ezzel magát is végveszélybe döntve. A dilemmát Heidegger fogalmazta meg pontosabban: az ember az önmagát hatványozó, s immár a természetet s magát az embert is veszélyeztető technikához nem tud adekvát, a technikát kezelni (ellenőrizni) képes társadalmi rendszert elgondolni és teremteni. – S a kiutat nemcsak a természettudósok keresik – a maguk eszközeivel ugyanezt teszik a filozófusok s az írók is. A filozófusok ilyetén törekvéseiről, ha jól emlékszem, már elmélkedtem ezeken a lapokon, most az írók kiútkereséséről valamit! – Az első világvége, amit együtt töltöttünk című könyvében Selyem Zsuzsa is felfedezi azt, ami már régen fel van fedezve. S Karafiáth Orsolyával beszélgetve, a Magyar Narancsban is az élő, érző természetről s az emberközpontúságot meghaladó világképről mond okos dolgokat, s arról, hogy neki minden élőlény, így elsősorban az állatok is alkotótársai. (Ezt ugyan direktben nem ő mondja, de a beszélgetés kontextusából az következik, hogy ő is hasonlóképpen gondolkodik. Karafiáth O. meg is jegyzi: „Amikor nálad a kutya, a poloska, az állatkerti elefánt beszél, mintha ugyanez a gondolat kapna hangot”.) – S ennek az állatokkal való etikai és esztétikai egyenrangúságunknak az elfogadása ugyan tisztes magatartás, de igencsak problematikus valami, mert amíg az állatok nyelvét nem tudjuk hitelesen a magunk nyelvére lefordítani, addig számunkra a négylábú és szárnyas barátaink is csak azt tudják „gondolni” vagy „mondani” (de akár „érezni” is), amit mi nekik tulajdonítunk vagy a szájukba adunk, s így nem tudhatjuk, hogy ők mikor éreznék magukat velünk „egyenrangúaknak”. – S ilyen szempontból nem vizsgáltuk még meg alaposabban a mi Németh Zoltánunk vonatkozó, ún. állati verseit sem. Pedig ezek fokozott figyelmet érdemelnének, s nemcsak azért, mert sejtésem szerint ennek a „műfajnak” N. Z. az első jelentős magyar alkotója (az Állati nyelvek, állati versek című kötete még 2007-ben megjelent), hanem azért is, mert az ő verseiben az állati-emberi egymás mellett élés tkp. egyfajta állati-emberi vegyes lét, amelynek nagyon erős érzelmi dimenziói vannak, azaz nem egyszerűen ökológiai-szociológiai-filozófiai probléma, arról már nem is szólva, hogy minden néven nevezendő tanulságlevonás (à la Aiszóposz) távol áll tőle. – Vagy mégsem? Hátha N. Z. is az ember világvég utáni jövőjét fürkészi (bár meglehetősen bonyolult periszkóprendszeren keresztül, s a lét szó szerinti legmélyebb mélyéből)? Ha igen, akkor ez a jövő maga az iszonyat. Legeklatánsabb példája az iszonyatnak a Vakondpatkány – csupasz turkáló – földikutya (Heterocephalus glaber) című terjedelmes verses rémlátomás az Állati férj (2016) című kötetből. A nem mindennapi mű jellemzésére hadd idézzem ide Heinét, aki E. T. A. Hoffmann életművéről azt mondta, hogy az „…nem más, mint egy rémült sikoly húsz kötetben”. Németh Zoltán jövőbe vetített szörnyű állati-emberi-anyagi ősegysége, kaotikus disztópiája sem más, mint egyetlen, elnyújtott sikoly, vagy inkább valami vert szörnyeteg üvöltése-vinnyogása – az abszurd-intellektuális reflexiók kitérőivel összesen 350 laza verssorban. S az még csak bonyolítja a dolgot, hogy néha nem tudjuk: a vers világvég utáni szörnyetege (csupasz vakondpatkány-embere) a fájdalomtól vagy a kéjtől, esetleg a kéjes fájdalomtól vagy a fájdalmas kéjtől vinnyog-e. Csak azt tudjuk, hogy a számos gyötrelmes metamorfózis után „nem érez fájdalmat, nem öregszik, / nincs állandó hőmérséklete és / megél saját ürülékén”. Eggyé lett a végtelen anyaggal, az univerzummal.”

Tőzsér Árpád Heterocephalus glaber című naplórészlete teljes terjedelemben a Dunszt oldalán olvasható.