Nagy Csilla Minerva baglya a kertben címmel írt kritikát Kukorelly Endre Istenem, ne romolj (Kalligram, Budapest, 2021) című kötetéről a Műútba:

“Kukorelly Endre új verseskötetével kapcsolatban kritikusai már megfogalmazták, hogy illeszkedik abba a posztmodern alapállású, ám az avantgárdhoz is kapcsolható líranyelvbe, amely a szerző pályáját eddig is jellemezte. Demény Péternél olvasható, hogy Kukorelly lírája mintha ma is „a tatai írótáborok levegőjét hordozná. A sok akkori posztmodern közül ő talán az egyedüli, aki a mai napig az maradt”.[1] Csehy Zoltán pedig egy alapvető szövegalkotási stratégiára mutat rá, amikor arról ír, hogy minden vers azonos „rituálé” szerint „felkínálja a sétát a könnyed, ismerős, szinte tapintható közvetlen benyomások terepéről a mélységbe, az örvényszerűen megnyíló belső univerzumba, mely a leginkább egy önreflexív kivetüléseibe belezavarodó tükörrendszerhez hasonlít”.[2] Ugyancsak a labirintus-jellegre utal Vásári Melinda, szerinte „Kukorelly Endre köteteit olvasva mintha egy szöveguniverzumba lépnénk be, s ha járkálunk benne körbe-körbe, egyre ismerősebbé válik, ugyanakkor a tájékozódást mindig el is bizonytalanítja valami, a szabályosság folyton megtörik”.[3] A nyelv performatív működését kiaknázó, nyitott, hálózatszerű szövegvilág; a grammatikai szerkezetek teherbírásának a csúcsra járatása; a hétköznapiság, a pillanatnyiság és a véletlenszerűség látszatát keltő, fragmentált beszédmód határozza meg ennek a költészetnek az alapvető kereteit, és a már adott kompozíciók dekonstruálása, az egyes szövegek korpuszban elfoglalt helyének a megváltoztatása, azaz a kontextusfüggő jelentések és olvasatok sokszorozása, a vers hatókörének kiterjesztése is sajátja. A pálya összefoglalását, sőt invenciózus átértékelését adta a Mind, átjavított, újabb, régiek című, gyűjteményes kötet, amely azt is explicitté tette, hogy a Kukorelly-poétika alapvető tulajdonsága az át-/felül- és a hozzáírás: miközben át- és felülírta, vagy éppen eredeti változatára alakította a korábban megjelent verseinek egy részét, érzékelhetővé tette azokat a vonulatokat, amelyek felé ez a látszólag homogén, ám folytonos változásban lévő pálya mégiscsak elmozdul. Ugyanis a szövegvilág nyitottsága nemcsak horizontálisan, az adott korpuszban egymás mellé kerülő szöveghelyek logikája mentén, hanem vertikálisan, a pálya (vagy legalábbis az idő) lineáris előrehaladásával egymásba nyíló szövegek esetében is értelmezhető: Kukorelly újra meg újra „hozzáír” darabokat bizonyos verscsoportokhoz, amelyek elemei szekvenciaszerűen jelentek meg korábban, és amelyek így le nem záruló sorozatként vannak jelen az életműben. Ilyenek például az Istenem, ne romolj kötetben azok a szövegek, amelyek címe egy évszám (1958), valamilyen formai kötöttségre való utalás (pl. 666), vagy épp a Hölderlin-hatástörténet (Bevásárlás után közvetlenül), esetleg a magyar irodalomtörténeti kontextusok (pl. Chill out, Szabó Lőrinc; Magányban 2., 3., Arany) felől értelmezhetőek.”

Nagy Csilla kritikája teljes terjedelemben a Műút oldalán olvasható.