Marosz Diána Napló: Örvény című írása a Vasárnapban jelent meg:

“Ülsz a padon. Fölfelé nézel. Fölötted egymásba boruló fák koronája susog a szélben. Mozgó zöld rengeteg. A levelek közt örvénylik a múlt. Megannyi kérdőjel, ki nem mondott titkok, ősök elfeledett traumái.

Bántás, magány. Félelmek. Forog veled a zöld örvény. Szédülsz. Úgy érzed, súlytalan vagy, alaktalan gomolygás az életed. A mélyben a fájdalom vár. Tompán zúg, hallod a hívását, de nem akarod neki átadni magad. Küzdesz, ne nyeljen el az örvény. A mélybe érve elrugaszkodsz a folyófenéktől. Minden izmodat megfeszítve egyre följebb és följebb úszol, a fény felé. Ha majd felérsz, megtalálod minden kérdésre a választ, és végre kibékülsz önmagaddal. Ha majd felérsz…

***

Amikor ezt írtam, forró nyár volt, én pedig a kórház kertjében ültem, évszázados fák árnyékában. Végtelen hosszú napok során át kerestem a választ életem nagy kérdéseire. Próbáltam életben maradni, próbáltam egyensúlyba kerülni önmagammal, hogy majd legyen erőm és bátorságom meghozni a döntést: hogyan tovább. Mert azt tudtam, hogy dönteni kell. A régi életem – összes szépségével és fájdalmával – egyre távolabb került tőlem. Azt hiszem, minden ember életében eljön egyszer egy ilyen válaszút. Nevezhetjük életközépi válságnak is. Amikor választania kell, mit kezdjen a maradék életével. Amikor megkérdőjelezi, amiben addig élt – hitet, életcélt, munkát, emberi kapcsolatokat… Amikor szembesül azzal, hogy csak egy élete van, és egyre kevesebb ideje marad eldönteni, benne maradjon-e valamiben, ami fáj, de megszokottságával mégis támaszt jelent, vagy merjen kilépni a bizonytalanságba, a félelmetes ismeretlenbe. Amikor csatát vív a saját lelkiismeretével: tényleg önzőség-e, ha már nem tudja megbocsátani a bántást, az összeszorított fogakat, az öklelő tekintetet, az ordítozást. Amikor próbálja eldönteni, mivel okoz kevesebb kárt a gyerekének: ha tétlenül nézi, ahogy tépik a haját, kitekerik a kezét, vulgáris szavakkal illetik, vagy ha menekíteni próbálja, s ezzel felborítja a gyerek megszokott életét, biztonságérzetét. Amikor egyre nehezebben viseli, hogy állandóan csak hibát találnak benne, s előre retteg, mit csinált már megint rosszul. Amikor nem tud szabadulni az érzéstől, hogy semmihez sem ért, hogy elfecsérelte minden talentumát, hogy egyedül képtelen lenne megállni a lábán.”

Marosz Diána írása teljes terjedelemben a nyomtatott Vasárnap 2022/4. számában, illetve a Vasárnap honlapján olvasható.