Marosz Diána folytatásos naplójának következő részlete a Vasárnapban olvasható:

“A házunk most üresen áll. Az udvaron hatalmasra nőtt a fű. A díszkert elvadult. Az orgonabokor még teljes pompájában illatozik. Pesten már rég elvirágzott.

Itt északon minden el van tolódva néhány héttel. Az egyik szomszéd messziről integet. Hazajöttetek? Nem, csak én jöttem pár órára, meg kell keresnem néhány dolgot. Leülök a teraszon egy csésze teával. Nézem a hegyeket, gyönyörködöm a tavaszi friss-zöldben. Nem akaródzik elindulni, pedig még az éjjel vissza kell érnem Pestre. Végigsimogatom a szememmel a gyümölcsfáinkat, a fenyőket, a nyírfát. Mindet mi ültettük. A két legnagyobb fenyő hiányzik. A lányok kedvencei. A szomszéd kivágta őket, a fenyőtűk ráhullottak a vegyszerrel kezelt mintapázsitjára. Nem baj, gondolom. Így legalább könnyebb lesz végleg itt hagynom ezt a helyet.

Bemegyek. Könyveket keresgélek. Viszem Adyt, Kosztolányit, Juhász Gyulát. Néhány képet is. Fokozatosan költöztetem az életem. Közben valami markolássza a szívemet.

Tizennyolc év. Ennyit éltem le a világ végén, Észak-Szlovákia hegyei között. A faluban, ahonnan nem vezetett tovább az út.

Sokáig nem tudtam megszokni. Nem a tájjal volt a baj. A természet szépsége az első pillanattól rabul ejtett. Kamaszkoromtól falura vágytam, hegyek közé. Csak éppen ez a gyönyörűség majdnem ötórányi autóútra volt a hazámtól, az országtól, ahol felnőttem. Körülöttem mindenki idegen nyelven beszélt. Számomra kedves nyelven, igaz, mégis hiányzott a magyar szó. Egy idő után azt vettem észre, néha nem jut eszembe egy-egy kifejezés magyarul. Megijedtem. Olvastam egyszer egy történetet egy magyar nőről, aki idegenben elfelejtette az anyanyelvét. Én is az ő sorsára jutok? A síromra már szlovákul írják a nevemet?

Aztán megszülettek a gyerekeim. Új feladatot kaptam.”

Marosz Diána írása teljes terjedelemben a Vasárnap 2022/22. számában, illetve a Vasárnap honlapján olvasható.