A nagymamám halálának „köszönhetem”, hogy átléphetem a több hónapja lezárt magyar határt. Nyomasztó érzés. Belépni az üres házba még nyomasztóbb. Végigjárom az összes helyiséget, kimegyek az elvadult kertbe. Próbálok elbúcsúzni mindentől. Tolulnak föl a gyerekkori emlékek. A spájzban mindig füstöltszalonna-szag volt. Most is az van, pedig már évek óta nem lóg a rúdról szalonna sem kolbász. Réges-régen, amikor még nagyapa is élt, a disznóvágás volt az év egyik fénypontja. A másik meg a szüret. Később nagyi már csak tyúkokat tartott. Amíg még bírta őket gondozni. Gyerekként számtalanszor csodáltam, milyen szenvtelenül vágja el a nyakukat az udvaron. Vérüket egy tálkába csurgatta. Elpuhult városiként sajnáltam a szegény csirkét, de a húslevest azért jó étvággyal ettem. Nagyi a vért is megfőzte, lepényke készült belőle, az volt a legfinomabb. A bolti csirkének bezzeg nincs vére, vajon azt hova teszik?

Marosz Diána Nyolcadik osztályba léphet című írása a Vasárnap oldalán olvasható.