L. Varga Péter kritikáját közli a Dunszt Woody Allen: Apropó nélkül (Apropos of Nothing, fordította: Dési András György, Jaffa Kiadó, Budapest, 2020) című memoárjáról:

“Woody Allen memoárjának címe egyszerre pontos is, meg nem is. Elsőre valóban úgy tűnik, mintha az idén nyolcvanegy éves filmrendező pusztán kedvtelésből, mindenféle ok nélkül vetette volna papírra életrajzát, amelynek van ugyan eleje, közepe és vége, mégis inkább kaleidoszkószerű benyomást kelt a rengeteg fölvillantott apró képpel New Yorkról, színészekről és főleg színésznőkről, filmekről és dzsesszmuzsikusokról. Ha azonban megnézzük, mekkora részt ölel föl a Mia Farrow-időszakról, azon belül is a vádaskodásról és annak következményeiről szóló szakasz, akkor az a benyomásunk keletkezhet, hogy a visszaemlékezés inkább arra apropó, hogy Allen jól beolvasson egykori partnerének, és tisztárra mossa saját nevét. Hogy erre valóban szükség volt-e, azt mindenki eldöntheti maga a könyv elolvasása után.

Woody Allen nemcsak gyakorlott forgatókönyves, de jó pillanataiban kiváló novellista és humoros elbeszélések, gegek, humoreszkek szerzője is. Memoárja épp ezért roppant olvasmányos, még úgy is, hogy a mai olvasó nem feltétlenül tudja emlékezetbe idézni vagy azonosítani mindazt a sok nevet, sztárokat, zenészeket, producereket, ügynököket és filmeseket, darabok, előadások és mozik címét, amelyeket a rendező magától értetődő természetességgel emleget. Az életrajz nagyon erősen indul: a szülők, sőt a nagyszülők, majd a tágabb rokonság és a fiatal gyerekkor fölidézésével, és már ekkor érződik, hogy – mint a jó biográfiák esetében – valami többet is megtudhatunk a könyvből annál, mint amit pusztán a személyes élet fordulatai jelentenek a szerző számára. Az apuka és az anyuka figurája, a brooklyni évek, a Manhattanbe történő bemetrózások, az olykor fura, különc családtagoknak a rövid bemutatása, vagyis a kora gyerekkori szocializáció magáról a negyvenes évek keleti parti miliőjéről is sokat elárul, és az intelligens, de az iskolához kissé lusta vagy nemtörődöm hozzállású kissrác tekergéseinek leírása a Times Square környékén, a végeérhetetlen mozi- és múzeumlátogatások a korszak pezsgő populáris és elitkultúrájának, az amerikai szórakoztatóiparnak a látképét is kiadja.

Ehhez a látképhez hasonlót azonban az élet nem minden szakaszának fölidézésekor tapasztalunk. Woody Allen meglehetősen sokat csapong, és bár nagy vonalakban tartja az időrendet, ha épp eszébe jut valami, akkor előre- vagy visszaugrik, megemlít valakit vagy valamit, aztán ejti a témát, néha visszatér erre-arra, ráközelít, végül megy tovább – a totálok azonban nem az ő stílusa. Aki behatóan ismeri a filmjeit, akár rá is ismerhet erre a módszerre: a pásztázás (például a Hannah és nővéreiben az emblematikus New York-i épületeket bemutató montázsban) egy-egy részletre fókuszál, közeli felvételeket ad, nem az egészet veszi távolról, és ez bizonyára összefügg valamelyest a dzsessz és a dixieland szólamvezetésével, lüktetésével is, ami szólóklarinétosként és zenerajongóként nyilvánvalóan Allennek ugyancsak szívügye. (Kivételként mondjuk a Manhattan című film nyitánya említhető a felhőkarcolók nagytotáljával és a tűzijátékkal, de ebben alighanem Gershwin muzsikája a lúdas, amire a történet főszereplője és narrátora tesz is utalást.)

Szóval a kölyökkori és a kezdő humorista éveket számba vevő sztorik nagyon jók, a rendező nagyjából azt a kissé szorongó, neurotikus, de humoros, önironikus és szerethető figurát hozza, amelyet a filmjeiből megismerhettünk: Alvy Singer stand up komikust és gagmant, Mickey Sachs hipochonder tévést, Isaac Davis írót, vagy épp Kleinmant az Árnyak és ködből. Elbeszéléséből egy csomó motívum, esemény, történetszál ismerős, hiszen ott vannak a filmekben: A rádió aranykorában ábrázolt brooklyni család és gyerekkor Allen szerint is számos hasonlóságot mutat saját fiatal éveivel, de például a Louise Lasserrel való megismerkedése, randizgatása és házassága az elmondottak alapján egy az egyben visszaköszön az Anything Else című, 2003-as moziban, Jerry és Amanda történetében. A tárgyak iránti bizalmatlansága, ügyetlensége pedig jól kirajzolódik a Játszd újra, Sam!-ben vagy az Annie Hall pókgyilkoló jelentében – utóbbit tekintve Diane Keaton élete és felmenői szolgáltattak némi alapot a forgatókönyvhöz. Mindebbe persze nem szükséges a kelleténél többet belegondolni, hiszen Allen sietve megjegyzi, hogy a filmjei kitalált történetek, a karaktereket pedig fölösleges azonosítani vele vagy más valós figurákkal, azaz inkább a „Bovaryné én vagyok” mondás az érvényes az ő esetében is, és nem a potenciális életrajzi megfelelés. Emellett ugyanakkor szórakoztató ráismerni az egybeesésekre, a vicces szituációk eredetére.

Szó mi szó, az Apropó nélkül sokat foglalkozik a nőkkel. Esetenként akár szexistának is minősíthető egy-egy anekdota, a nők iránti vonzalom érzékelhetően kidomborodik a memoárban. Valószínűleg nem minden olvasó találja ezt szimpatikusnak, az azonban szerintem mindvégig érzékelhető, hogy Woody Allen tisztelettel beszél színésznőiről, és amit igazán hangsúlyoz, az a színjátszó képességük, tehetségük, sőt leggyakrabban intelligenciájuk, szellemességük, humoruk. (Felesége, Soon-Yi mellett legfőképp Diane Keatont említi hatalmas szellemi inspirációt jelentő társként, közeli barátként; a könyv hátsó borítóján szereplő portrét is ő készítette Allenről.) Ugyanez igaz a férfiakra, akik végigkísérték karrierjét és életét: showműsorokat vezető figurákra, színészügynökökre, producerekre, társszerzőkre és persze színészekre, rendezőkre. A szereplőválogatás és a színészvezetés pedig több mint korrektnek minősíthető, ahogyan az a munkamorál is, amit Woody Allen elvár a kollégáitól, és aminek ő maga is megfelel, amikor mások instrukciói szerint dolgozik (például vendégszerepekben vagy zenészként).”

L. Varga Péter A brooklyni gyerek, aki a szerencse kegyeltje lett című írása teljes terjedelemben a Dunszton olvasható.