“Lanovkára sorakozunk, hiszen ahhoz a tátraavatari kaszthoz tartozunk, amely oltottsága jutalmául elitmagaslatokba ruccanhat ki. A developer ügyeletes Szent Pétere csekkolja védettségi igazolványunkat, s mert rendben a grínpassz, pippanhat a gópassz – törhetünk felfelé. Magashegyvidéki mennyország ez, ahol a retúr az úr, de most még nem gondolunk menettérti mivoltunkra.

Bepattanunk az elibénk libbenő pléh- és üvegkasznikba, és máris suhanunk a Kő-pataki-tó felé. A Poprádi-medence felett tiszta a lég. Bár géppel szállunk fölébe, helyenként a magasból sem fair kép e táj, hanem inkább építkezési terület. Néhol már-már holdingbéli táj.

Felfelé pillantva látom, tejfehér felhő nyeli el az előttünk sorjázó kabinokat. Hirtelen ködbe veszünk mi is. Percekig tarthat; a múltunk, a jelenünk és a jövőnk is ködös. Majd áthuppan a kabin az egyik tartóoszlop alatt, és visszazökkenünk elmaszkírozott életünkbe, hogy a tengerszemnél – messze a csúcstól – már újra tátraalji rutinnal rendeljük a feláras juhtúrós galuskát és a posztszocialista kólát, miközben a kávéfőzőből kis gőzpamacsok lanovkáznak a fölhők közé. Mászkálok és látom, hogy sokan a Kő-pataki-tónál töltött idejük egészét a kávézóban vagy az étteremben múlatják, egyesek háttal a tájnak. Persze, megtehetik. És azt is, hogy maszk nélkül üldögéljenek bent, hiszen fogyasztanak. Meg egyébként is, itt minden 12 évesnél idősebb oltott, nemrég tesztelt, vagy bizonyítani tudja, hogy 180 napnál nem régebben volt covidos. Kivéve azokat, akik ilyen igazolások híján jöttek fel gyalog, valamelyik túraútvonalon. Mert ösvények mindig vannak.

Én is megtalálom a magamét.”

Korpás Árpád írása teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.