Korpás Árpád publicisztikai írása az Új Szóban jelent meg:

“Az elmúlt három évtizedben nem közeledtünk a skandináv példához.

A rendszerváltozás óta mantrázzuk, hogy nálunk is mennyire fontos lenne bevezetni a finn modellt. Nézzük Gröhling és Matovič vitáját!

Az utóbbi három évtizedben nem közeledtünk a sokat emlegetett skandináv példához, hanem attól is egyre távolabbra sodródtunk, amit a mi viszonyaink közepette az iskolarendszerből ki lehetett volna hozni. Ha szakmai oldalról nézzük, az elmúlt évtizedekben oktatásügyi reform címen folyó, következetlen, nemegyszer ellentmondásos kísérletezgetés miatt jut sehová az oktatásügy. A gyakori kormány- és kurzusváltások, minisztercserék miatt jobbára csak papíron maradó hókuszpókuszokba már belefáradt a pedagógustársadalom. Pénzügyi oldalról nézve pedig az alulfinanszírozottság, az oktatásügyben dolgozók szerényebb bérezése demotiváló.

Harmadik tényezőként ott van a társadalmi megbecsültség hiánya. Mindenki illetékesnek gondolja magát, hogy az iskolát kioktassa. Sokan vicsorognak, ha a közszférában dolgozók (köztük az iskolaügyi alkalmazottak) bérét némileg növelik, nem tudatosítva, hogy ez igenis állami feladat. Az érettségin épphogy átsegített, de az iskolát ezerrel kriti-záló szülőből, az oktatásügyet minduntalan megregulázni akaró helyi potentátokból és országos politikusokból is bőven akad. Utóbbi speciális fajtája az a kisebbségi kiskirály, aki egy lélegzetvétellel mondja el kéretlen ünnepi beszédében, hogy mennyire fontos az anyanyelvű alma mater, s persze annak tanítója is, aki a nemzet fáklyavivője a magyarság valamelyik végvárában. S miközben a színpadon betanított szavalóval rebegtetik el, hogy a templomot és az iskolát nem adjuk, iménti szónokunk a kultúrházi kulisszák mögött már konkrét tanárokat ócsárol.

Főbb vonalakban ilyen az az állóvíz, amibe most belecsobbant az oktatásügyi dolgozók béremelésének a kérdése.”

Korpás Árpád írása teljes terjedelemben az Új Szóban olvasható.