Korpa Tamással Lapis József készített interjút az Élet és Irodalomban A lombhullásról egy júliusi tölggyel című kötetének megjelenése alkalmából:
“Korpa Tamás költő, szerkesztő az Egy híd térfogatáról és az Inszomnia című verseskönyvek után a közelmúltban új kötettel jelentkezett A lombhullásról egy júliusi tölggyel címmel, amely 2020-ban a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíj finalistája lett. A Fiatal Írók Szövetségében eleinte programszervező volt, majd a szervezet társelnöke lett. Hosszú ideig a SZIFONline irodalmi lap főszerkesztőjeként dolgozott. Idén Sziveri János-díjjal tüntették ki.
– Jelenleg családoddal Vámospércsen élsz, és emellett eszembe jutnak olyan helyek veled kapcsolatban, mint Debrecen, Miskolc, Szendrő, Kolozsvár, Bécs, Gömörország. Akár hivatalosan, akár magánutazóként jársz valahol, úgy érzem, hogy különösen erős kapcsolatokat alakítasz ki ilyenkor a terekkel, éled és olvasod beléjük magad.
– Az a fajta, részben persze intuitív térismeret és térbizalom nincs meg bennem, hogy bármikor eltalálok olyan helyekre, amelyeken már jártam egyszer. Nagyon rosszul tájékozódom. Biztosan szükségem van ezért erős, ám rendhagyó térkapcsolatokra. Mindezen hiányosság ellenére a pandémia előtt viszonylag sokat utaztam, és szövegként memorizáltam az útvonalakat. Vagyis nem valamilyen ismert vizuális ingerhez, objektumhoz, képhez kötöttem őket elsősorban, hanem egyszerű leírások voltak: feljönni a metróból, jobbra a második utcán végighaladni, át a gyalogosátkelőn, követve a villamossíneket, a célpont a bal oldalon lesz. Ebből a szempontból az eljutás próbája izgat. Másfelől viszont kétségtelen, hogy szövegeim jelentős része kimondottan kötődik bizonyos terekhez, városokhoz, lakóközösségekhez, természeti formációkhoz. Ezek összegyűjtő és szétsugárzó erővel bírnak, jó ideje foglalkozom és álmodom velük, meg is látogatom őket, ha éppen eltalálok hozzájuk. Élménykomplexumok. Sőt, meg tudok feleltetni egy-egy teret egy-egy könyvemmel, egy-egy összpontosulással. Az Inszomnia kötetemmel kapcsolatban Bécs, A lombhullásról egy júliusi tölggyel esetében a Gömör–Tornai-karszthegység, a jelenleg is íródó Házsongárd live vonatkozásában Kolozsvár az a fókusz, egyszersmind trópus, amely apropóján fészkelődöm, körülírok, az iránytűm fölött mágnesgyűrűs ujjakkal körözök. Ezek a helyek a tereikkel, hagyományaikkal, emlékeikkel jellemzően multikulturálisak, vagyis őshonos olvasó legyen a talpán, aki eligazodik bennük. Az én pozícióm ráadásul a kívül-kívülállóé, ha fokozhatom, akinek nyelvi, kulturális, vallási, szemléleti, földrajzi distanciái vannak; kicsit tud, kicsit ismer, de csak egy kicsit, azt is máshogyan. Legalább annyit formál, amennyit deformál az anyagon, a „műveleti területen”. Költőként ez olyan kérdésként is lecsapódhat, hogy vajon a szövegeim megtalálják-e a különbözőségnek a perspektíváit, közelítés- és távolításmódjait, lírai beszédhelyzeteit, amelyek esztétikailag izgalmasak. Különben eléggé atipikus térben dolgozom Vámospércsen, a magyar–román határvidéken. A dolgozószobám egy, a lakóházunktól különálló épület, a falait könyvekkel teli könyvespolcok hőszigetelik, ezért nem tudtam kiakasztani a képeinket, festményeinket. Gondoltam egyet, és a plafonra kerültek. Vagyis, kicsit görbült tér hatását kelti az enteriőr, kificamítja a hagyományos szemlélődést. Le szoktam feküdni a szőnyegre, és onnan, úgy bámulni.
– Térey János posztumusz emlékiratában emlékezik meg arról, hogy egy ízben közösen próbáltátok megtalálni egykori vámospércsi házukat, egyben emlékeit. Hogyan történt?
– Nekem Térey János vámospércsi gyerekkora, úgymond, Vámospércsre kerülésem előtt már megvolt. A Debreceni Egyetem kiváló tanára, Berta Erzsébet – aki a térelméletek és az építészettörténet szakértője is – egyik szemináriumán került terítékre a Zártkert című Térey-opus. Tisztán emlékszem, a tanárnő a vers végi „Vámospércs, Báthory-kert” helymegjelölést külön kiemelte: vajon milyen költészeti értékkel bírhat egy idegen szem számára, például puszta szóként vagy szóképként az, hogy „vámospércs”? Pár évvel később a feleségem révén pont ebben a kicsiny, Debrecen melletti hajdúvárosban telepedtünk le. Én akkoriban aktív irodalmi szervező voltam, és a Fiatal Írók Szövetsége, valamint a helyi önkormányzat támogatásával tető alá hoztunk egy Térey-szimpóziumot a Zártkertről. János is eljött a családjával, felkerestük apjának egykori kertjét, azt a bizonyos málnaföldet, a régi pajta romjait. A törmelékek közül ő egy érintetlen ablakszemet emelt ki, amely most a dolgozószobámban lóg, János képével. Sütkérezett, boldog volt, kedélyes, pedig az őt idekötő emlékek nem voltak felhőtlenek. Innentől kezdve próbáltuk erősíteni Térey és Vámospércs kapcsolatát: díszpolgári címet kapott, több ízben is írt a városról, az általad említett memoárban is. Tragikus halála előtt két hónappal a településen lépett fel Hajdu Szabolcs és társulata. A Kálmán-nap című darabjuk után következett egy beszélgetés Szabolccsal és Jánossal: középnemzedék-dilemmákról, Ernelláékról, az Asztalizenéről – ez volt a hivatalos programunk. De előtte János szeretett volna még bejárni egy gyerekkori útvonalat, amely a Boldogh-ház, Kétmalom utca írása közben ismét felmerült benne. És képzeld, nem sikerült, menet közben eltévedtünk, elvétettük. Ő, aki mindent megjegyez, tenyerében térképet, vízrajzot, alaprajzokat hordoz, és én, aki elvileg helyi lennék. Nem léphetünk kétszer ugyanabba az utcába. Nagyon szép, igazán téreys pillanat volt, az elbizonytalanodás gyermeki öröme, az emlékezet megcsalása, a tér irodalmi újjászületése.
– Kétségtelen, hogy Térey művészete sok szempontból térköltészet, több irodalmi teret köszönhetünk neki Debrecentől Varsón át Drezdáig. S bár a te esetedben nem ennyire közvetlen referenciamezőként íródnak újra a földrajzi-kulturális-társadalmi-történelmi terek, első, 2013-as könyvednek nem véletlenül Egy híd térfogatáról a címe. S van benne Térmemória című költemény, megidéződik Kolozsvár, Drezda, és már itt, legfőképp az „erdőkerület”-versekben érzékelhetőek a gyökerei annak a tájpoétikának, amely majd friss kötetedben növeszt sűrű lombot. Milyen a költészeti viszonyod a térhez, és mi az, ami fontos számodra mindebben akkor, amikor a nyelvi anyag alakulni kezd? Milyen verstekintet az, amely pásztáz a tájon?
– Átlapozva a 2013-as könyvet úgy tűnik, hogy az Egy híd térfogatáról a tűzhely, és a többi kötet ennek egy-egy fő vonulatát dolgozza ki, pontosabban dolgozza át. Annak ellenére, hogy A lombhullásról egy júliusi tölggyel versei, elsősorban címükben, rengeteg referenciát, helynevet, útnevet, GPS-koordinátát, álkoordinátát görgetnek, a versekben minimális a megnevezett, még inkább a játékba hozott valós hely, a dél-szlovákiai Szádelői-szurdokvölgy realisztikus, felismerhető megalkotásának a teljesítménye. Ezek a versek inkább abban lehetnek járatosak, hogy megképezzenek egy lyukacsos, karsztszerű domborzatot, szapora felszín alatti élettel, búvópatakokkal, cseppkőtrópusokkal, a felszínen kiteljesedő borókakolóniákkal, szórványfákkal, növényi vegyes házasságokkal, időnként egy-egy, a természetbe keveredő emberrel. Ugyanakkor, el kell ismernem, fontos volt, hogy a versek címe helynév, hegycsúcs, fennsík, völgy legyen, méghozzá a szülőföldeméi. Sőt, a kezdet kezdetén jó néhány, a Gömör–Tornai-karsztról szóló szakirodalmat is letöltöttem, de hamar rá kellett jönnöm, hogy a táj geológiai és geomorfológiai vizsgálata helyett számomra érdekesebb lehet egyfajta „karsztantropológiai” közelítésmód. Vagyis az emberi tulajdonságok, jellegzetességek, észlelési instabilitások, például a kettős látás, a memóriazavar, a szenilitás, a dejà vu természeti lényekre és létezőkre, fákra, füvekre, barlangokra, állóvizekre vetítésének költészeti izgalma és egyben gondja kezdett el foglalkoztatni. A fő kérdésem röviden ekként tehettem volna fel: tud-e egy karsztvölgy nyelvi tapasztalatként jelentésesen, azaz az emberi perspektíva számára értelemtelítettként és megmagyarázottként és jelentéskioltón, azaz a természet ítéletmentes, ahumán önműködéseként egyszerre működni a verseskönyv feljegyzőrendszerében? Például a Blatnica-patak csobogásáról írott vers a patak természetes önműködését, szelíd andalgás, agresszív áradás, monoton csobogás, 312, egymásra kapcsolódó, különböző státusú, aktív, passzív, visszaható ige „folyásaként” ragadja meg. Érdekes ötletként vetődött fel az oltott fa kommunikációjának kérdése is: hogyan beszél egy oltott fa azokkal a részeivel, amelyek almát hoznak, és azokkal, amelyek körtét, ezek szót értenek-e egymással, egy élőlénynek tekinthetők-e. Érti-e, ha szlovákul kérdezem, válaszol-e, ha magyarul? A kontaktzónák derűs mindennapjai… A könyvben csak szlovák helynevek szerepelnek, mert egyszerűen szükségem volt az inspiráló idegenségre. Ha valaha készül szlovák fordítása a kötetnek, abban a helyek magyar nevét adjuk közre. Kolozsvár némileg más poétikai téttel bír. A térrel kapcsolatosan most csupán egyetlen esetet emelnék ki a számos közül, amelyeket az ókori Napocától a XXI. századi Clujig számba vehetnénk. Roppant izgalmas olyan ügynökjelentéseket olvasni, amelyek szenvtelenül, csupán a célszemély adott időszakban tapasztalható mozgását és útvonalát rögzítik, anélkül hogy a gondolatait fürkésznék vagy a másokkal való beszélgetéseinek a tartalmát próbálnák regisztrálni. Megrajzolódik a város egy szeletének a topográfiája, kissé ügyetlenül, szóismétlésekkel, rögzült frázisokkal. Én néhány városversben ezt a zavarba ejtő retorikát próbáltam meg radikalizálni, hosszú, hömpölygő, szinte végeérhetetlen járkálások során a város többnyelvű utcáin, terein, néhány újat is megalkotva. Például a 22 évesen halálra gázolt költő, Jancsó Noémi emlékére a Noemi Jancso Observatoruluit vagy a kolozsvári sárkánygén-megőrző központot. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a célszemélyeim neve: Isus és Lazar – de ez már így nagyon messzire vezet.”
A teljes beszélgetés az Élet és Irodalom oldalán olvasható el – a reklám megtekintése után.
