Korpa Tamás A lombhullásról egy júliusi tölggyel (Kalligram, 2020) című verseskötetéről Bethlenfalvy Gergely írt kritikát a Literára Elfelejteni a tapasztalat emlékét címmel:
“Korpa Tamás életművének eddigi darabjait úgy is olvashatjuk, mint az észleletek és érzékletek fordításának, azok át-, illetve leírásának problémáival történő szembesülés lenyomatait. A szövegek fókuszában egyfelől az észlelt dolog létmódja, másfelől magának az érzékelésnek, észlelésnek homályosként és tétovaként színre vitt működésmódja áll. A korábbi kötetek alapvető poétikai jegyei az A lombhullásról egy júliusi tölggyel-t is meghatározzák, de a sokszor hirtelen vágott, szaggatott, enigmatikus, szinesztéziával, jelzőkkel és metaforákkal sűrített versbeszédet ezúttal lazítják, sőt az A lombhullásról… egyik fő motívumát, a szelet, a szellőzést kölcsön véve: szellősebbé teszik a szinte kontemplatív leírások, a hosszabb gondolati egységek, és a lassan kibomló alakzatok. Erre mindenekelőtt e szövegek elsődleges tárgya, ha tetszik: kiindulópontja, a táj, és annak a kötetbéli versek tanúsága szerint lassú, szinte mozdulatlan, vagy éppen az időn mintegy kívül kerülő működése szolgáltat alkalmat: „hosszú fakanalakkal keverik a holtidőt: / Dolinában négy óra, Dolinában négy múlt, vagy / négy előtt, Dolinában pontban múlt / négy, Dolinában még mindig délelőtt van.” (30.) Az idődimenzió szabályszerűségei (pl. a linearitás) – épp e táj érzékelésében – voltaképp felszámolódnak. Ennek nyelvi reprezentációja az (ige)időkkel és létigékkel való játék: „most lett és leend s olyan mintha akkor lenne volt […] fog lenni volt mintha volna lenni lett”. (39.; formázás az eredetiben) Az idézett részlet, valamint a Na Skale (630 m) című szöveg visszhangzó frázisa, a „nincs mikor” (44-45.) az időmúlást éppúgy az érzékletek csalóka tárgyanként szcenírozza, mint ahogyan a kötetegész is ezt: az érzékelést faggatja. Ugyanakkor azáltal, hogy a létigék nemcsak az időről hordoznak információt, de magukban foglalják a személy és a mód jelölését is, a versbeszélő egzisztenciáját is bizonytalanná teszik. Azt is mondhatnánk, hogy A lombhullásról… beszélője nem az idő, hanem a tér viszonyrendszerében helyezi el magát, csak abban létezik; az idő mint a fizikai érzékleteken kívül eső dimenzió, egyszerűen értelmezhetetlenné válik. A délután sem más, mint térbeliség: a déluta bejárható térbeli konstrukcióként jelenik meg, amelyen valaki átkísérhető, amelyen át lehet kelni, hatolni: „kísérj át a hideg délután” (17.); „átmegyek a délután, ködlámpával kimegyek rajta” (87.), ahogyan az elme, és annak termékei mint a beszélő körül elterülő táj elemei jelennek meg: „félnapi járóföldre vagyok a gondolataimtól”. (35.)
Mindez szépen illeszkedik abba a fordítási praxisba, „örökös fordítás[ba]” (21.), ami A lombhullás… egyik legfőbb poétikai törekvése. Ami közvetít idő és tér között, az kizárólag nyelvi, s éppígy nyelvi (fordítási) esemény az emlékezet jelenné vagy jövővé fordítása a Hradisko vrch (770 m) című versben, ahogy egyébként már a verscímek (jellemzően helynevek és koordináták) is az idegennyelviség kvázi-következményét, a fordítás igényét ébresztik föl. A bizonytalanságnak ezen tapasztalata, hogy a koordináta mintegy kitakarja a helyet, amit a térben jelöl, tehát éppen a konkrét, a pontos azonosíthatóság ellen dolgozik, ott munkál az érzékleteket nyelvvé fordító tudatban is: „vedd át tőlünk éveinket – így fordítottad magadban azt a recsegésnek / tűnő, túlsúlyos suttogást.” (70.; formázás az eredetiben) A fordítást afféle kényszerként is érthetjük, méghozzá felelet- és kifejezési kényszerként, amely az érzéki és észleleti tapasztalat intézte felhívásból sarjad. A kötet alapállítása és alapkérdése így szól: „ez csak egy fa. és mit értesz alatta?” (32.) Először a természeti elem egyszerűségének tapasztalata, és az ezt követő kérdés. Az átlátszóság, az egyértelműség kezdeti hite, melyet súlyos kétségek követnek, hiszen a beszélő a tapasztalat és a kifejezés közé ékelődő fordítási művelet problémáival szembesül, illetve ezzel szembesíti a szöveg olvasóját is. Talán ez a problémaközpontú gondolatiság motiválja a versbeszédben hangsúlyosan jelenlévő, gyakori kérdésfeltevéseket is: a beszélő sokat kérdez (tudod, milyen…?; próbáltad már…?; láttál már…? stb.), és alig értelmez, még kevésbé magyaráz. A lombhullásról… nem valamiféle intencionális tudatot visz színre, inkább a természeti jelenséghez való szelíd közeledésben, a közvetlen tapasztalat óvatos nyomon követésében, letapogatásában érdekelt, illetve annak lejegyzésében, s ennek során a rögzítetlen, szabadon mozgó figyelem mechanizmusára és észleleteire bízza magát.”
A kritika teljes terjedelemben a Litera oldalán olvasható.
