Korpa Tamás A lombhullásról egy júliusi tölggyel című verseskötetéről Láng Zsolt és Tamás Dénes beszélgetett a Látó marosvásárhelyi irodalmi folyóirat Klikkrec rovatában:

“Tamás Dénes: Úgy képzelem, most a dolgozószobádban ülsz, ahonnan egy domboldalra nyílik a kilátás. Fák vannak ott. Namost, ha elképzeled, hogy nem azon az ablakon, hanem Korpa Tamás verseskötetén keresztül nézel azokra a fákra, mit látsz ott?
Láng Zsolt: Gondolatibb lesz a látás. A fák nyitottsága teljesebb, mint az emberé. Tárva-nyitva állnak, a gyökerüktől az águk hegyéig nyitottak. Beleszövik magukat az idegen térbe.
TD: Igen, ezekkel az érzékeny gondolatokkal meg is érintetted Korpa Tamás kötetének tulajdonképpeni tétjeit. Megszólítani a természetet. Talán pontosabb, ha azt mondom: szóra bírni azt, ami nem a szavak hatóterében létezik. Hogy látod, milyen kihívásokkal kellett ehhez Korpa Tamásnak megbirkóznia, illetve, milyen válaszokat sugall a kötete?
LZS: Szóra bírni, mondom én is, ez az alapvető kihívás mindig. Megtalálni a szavakat, szókapcsolatokat. Ahhoz, amit érzékelek. De ez a két folyamat együtt zajlik, érzékelni és érzékeltetni. Az előbb azt mondtam, hogy a fák beleszövik magukat az idegen térbe. De akkor az már nem idegen. Ez egy újfajta tájérzékelés. Bodor Ádám zseniális tájleírásai külön entitásokat feltételeznek. Vagy a másik csodálatos tájleíró, Christoph Ransmayr! Nála a táj szövi bele magát a szemlélőbe. Korpánál ez inkább fordítva történik, a szemlélő szövődik bele a tájba. Ami a szótalálásban is megmutatkozik. Úgy látom magam előtt az ő nyelvét, mint itt előttem a fészer melletti diófát: be van erezve általa a kék ég, a fészer teteje, a mohás kerti rézsű. Érdemes volna összeállítani egy Korpa-szótárt…
TD: Az „idegen tér” megfogalmazásodon én is meghökkentem. Mert kinek idegen? A fáknak biztos nem. Vagy vannak-e fák egyáltalán? Van-e nekik sajátos cselekvésük azon kívül, hogy vannak? Vagy csak az emberi világ beszélteti őket is? Miközben mégis idegenek. Vagy legalábbis a tőlük elválasztott távolság legyőzendő. A szemlélő szövődik bele a tájba – mondod. Én is ennek a szövődésnek az ábrázolását tartom a kötet legnagyobb tétjének. Mert itt az emberi és a nem-emberi nincs szétválasztódva. A természet nincs egy romantikus magaslatra emelve, amit csak homályos metaforáinkkal tudunk felérni, felfele lődözve. A megtörténő, cselekvő tájrész, fa, patak – ezt olvashatjuk ki a versekből. Ez a történés azonban emberre utalt. Örökös fordításra – ahogy Tamás egyik verse is fogalmaz. Milyen állapotban találjuk a természetet a versekben?
LZS: Eszembe jut még Visky András is, az ő „szövetségkötése” a természet lényeivel. Korpánál is van valamilyen szövetség, átvesz a fáktól egy csomó mindent. Módszert is. Ahogy például az az orgona, itt nálunk a sarokban, azon a hordalékos, köves talajon úgy megnőtt, és tele van babszemnyi rügyekkel – Korpa egymás mellé tudja tenni a „smirgli” meg a „pulzus” szót, képes „karamboloztatni” a lejtőket, „szenilitással” megvádolni a tófelszínt. Végül is, mégiscsak adódik egy válasz a kérdésedre, ezeken a verseken keresztül megláttam a kert fáinak ezt a nemválogatós létörömét.”

A teljes beszélgetés, amelynek címe Lassan kell olvasni, a Látó oldalán érhető el.