Juhász Katalin írt kritikát a kassai Thália Parasztoperájáról az Új Szóban:

“Van abban valami jelképes, hogy az első maszk nélküli napon, múlt csütörtökön tudták bemutatni a Parasztoperát a kassai Tháliában. Ez az előadás nemcsak a társulatot „tesztelte”, hanem a közönséget is. Egy ismerősöm kifelé menet azt mondta, hogy majd én megmagyarázom, mit látott a színpadon. Úgyhogy ez most neki szól.

Szabadi Emőke és Bocsárszky Attila az egyik csúcsjelenetben      (Fotó: Németi Róbert)

Tanulságosak az ilyen előtérben, ruhatárban elkapott mondatok a fellegekben járó kritikus számára, aki remekműnek tartja a darabot, több feldolgozásban látta, és ezt a mostanit a második legjobbnak ítéli. Egy előadás sikere ugyanis elsősorban a közönségen múlik. Azon a rétegen is, amely nem olvas kritikákat.

A Parasztopera kétéves kassai kálváriáját most nem részletezném, olvassák el az előzménycikkeket ebben a rovatban, például a múlt hétfőit. Szerintem egy külön színdarab, vagy film születhetne arról, hogy a pandémia mennyire meg tudja keseríteni a művészek életét, egyszersmind mennyire össze tud kovácsolni egy társulatot a közös bizonytalanság. Az a rendező pedig, aki ennyi hányattatás után sem adja fel álmát, hogy kedvenc szerzőjének legjobb darabját színpadra állítsa, a jég hátán is megél ezentúl.

Egy falusi esküvő előkészületeibe csöppenünk. A mérhetetlenül boldog, láthatóan terhes menyasszony (Stehlárik Viktória) és a rezignált vőlegény (Rubóczki Márkó) körül forog a világ, néhány szúrós pillantásból, elejtett félmondatból lehet sejteni a családi viszonyokat a fiús háznál, és azt is, hogy itt valami titok lappang.”

Juhász Katalin írása teljes terjedelemben az Új Szóban olvasható.