Juhász Katalin írt Leczo Zoltán Sára könyve című kötetéről az Új Szóban:

“Leczo Zoltán pár éve még kollégám volt, bár fizikailag ötszáz kilométer választott el minket egymástól, a lapban pedig 5-6 oldal. Az évek során párszor találkoztunk csak, de az mindig olyan volt, mintha hetente összejárnánk kávézni. Most megjelent az első könyve, amelyből nemcsak róla tudtam meg sokkal többet, de saját magamról is. És ezzel önök is így lesznek.

A szövegek ide-oda ingáznak a publicisztika és a napló között, néha kisiklanak egészen a kisprózáig. Ezt a műfajt szokták tárcának nevezni, de esetünkben ez sem teljesen igaz, mert a szerző rendkívüli módon szereti felrúgni a szabályokat. Szinte tobzódik ebben, ami nem is csoda, mindjárt elmondom, miért.

Nem készült könyvnek ez a könyv – ezt gyakran megjegyzi Leczo Zoltán, aki a Facebookon bocsátotta útra két éven keresztül ezeket a szösszeneteket, általában heti rendszerességgel. Néha gyakrabban, vagy ritkábban, ahogy épp alakult, lévén szabad ember, akit már nem kötnek határ-idők, nem kell lapzártáig teljesítenie az adott feladatot. Tizenhat éven át volt az Új Szó tudósítója, királyhelmeci székhellyel. Ennyi idő alatt az ember megtanul egy s mást, például 24, avagy 45 sorban összefoglalni egy-egy témát, kettőre vagy fél négyre, a szerkesztő kívánsága szerint. És megtanulja a privát véleményét nem kinyilatkoztatni, hanem megtartani magának egy-egy témával kapcsolatban. Az érzelmeit pedig elfojtani, még akkor is, ha mondjuk a hejcei Borsó-hegyen, a szlovák katonai repülőgép roncsai mellett „ünnepli” a születésnapját. Mert a tudósító – ahogy azt neve is jól mutatja – hírt ad a helyi eseményekről, történésekről, objektivitásra törekedve, és lehetőleg gyorsan. Gondoljanak csak bele, mekkora élvezet lehet ezek után a terjedelmi korlátok nélküli önkifejezés!

Minden a fotókkal kezdődött, amelyeket szerzőnk kitett a közösségi oldalra, rövid szövegekkel. Természetesen nem sajtófotók voltak, hanem olyanok, amilyeneket az újságban nem hoznának le, mert oda túl művésziek. Elmosódott formák, furcsa közelik, épületrészletek, elkapott emberi pillanatok, hangulatfestő esőcseppek, fény és árnyék. A lefelé görgetők hüvelykujja meg is állt egy pillanatra, hogy ez meg mi a csuda. És ha rákattintottak a fotókra, előjöttek a szövegek is, amelyek az idő előrehaladtával egyre hosszabbak és jobbak lettek. A szerző az általa megismert emberekről, átélt helyzetekről, begyűjtött történetekről referál. A mindennapokból elkapott rövid életképek, útirajzok. Koszovó, Albánia, a számunkra ismeretlen, emberközeli Balkán is megjelenik a lapokon.

És saját életéből is merít, amolyan „leczozolisan”, sajátos szóhasználattal, iróniától és fel-felcsillanó humortól sem mentes, máskor keserű hangvétellel.”

Juhász Katalin Szubjektív látleletek az utókornak című írása teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.