Juhász Katalin írt 2021 legjobb popzenei albumairól az Új Szóban:
“Minden ilyen válogatás bizonyos mértékig szubjektív, ezért most rangsorolás nélkül ajánlunk néhány (szerintünk) remekül sikerült albumot, a lehető legtöbb műfajból. Mivel a 2021-es év sem a koncertezésről szólt, több előadó adott ki váratlanul új lemezt. Néhány nagy név (Kanye West, Coldplay, Ed Sheeran, Adele, Foo Fighters) csalódást okozott, mások viszont szárnyakat kaptak.
The War On Drugs – I Don’t Live Here Anymore
Bár zenekarról beszélünk, a The War On Drugs valójában egy philadelphiai énekes-gitáros-dalszerző, Adam Granduciel, aki egyedül talál ki mindent. Imádja a klasszikusokat, főleg Bruce Springsteent, az Eaglest, Tom Pettyt, Bob Dylant és Mark Knopflert. Olyan hagyományokat visz tovább, amelyekre büszke lehet a szakma, de ma már inkább csak a nosztalgiacsatornákon találkozunk velük. A The War On Drugs viszont szakszerű vérátömlesztést hajtott végre, a soft-rock műfaj szabályait itt-ott felrúgva. Ez a mentés immár 2008 óta zajlik, és nagyon bejött a fiataloknak, mert a zenekar népszerűsége lassan, de biztosan növekszik. Előző albumukért megkapták a legjobb rock- lemeznek járó Grammy-díjat. Ez a mostani négyévnyi pöszmögést követően jelent meg, Adam Granduciel nem táltosodott meg a lockdown alatt, viszont apa lett, és fiának Springsteen-imádóként a Bruce nevet adta. A Főnök hatása hallatszik is az albumon, ahogy a Dylan-hatás is, akit még nevesít is a címadó dalban. De nem utánzásról van szó. Ezekben a dalokban saját világot kreál, csak úgy lüktet bennük a huszonegyedik század – a modern elektromos kütyük, torzítók, popos megoldások, amelyek rendkívül érdekessé teszik a rockos dallamokat. Az egész olyan, mintha egy először látott gyönyörű tájban felfedeznénk gyermekkorunk ismerős vidékeit. És az összes dal szövegében ott motoszkál jelenünk egzisztenciális válsága. Ennél aktuálisabb korrajzot nem is kívánhatnánk.
Damon Albarn – The Nearer the Fountain, More Pure the Stream Flows
A 90-es évek brit alternatív gitárpopjának meghatározó figurája, Damon Albarn eddig legalább három (más-más stílust képviselő) zenész életművét hozta létre. Ezért fanklubja is sokszínű: a Blur-rajongók nem biztos, hogy szeretik a Gorillaz-lemezeket, a Flea-vel és Tony Allen dobossal összehozott Rocket Juice & the Moon projektet, a Doctor Dee című, történelemórába oltott operakísérletet, vagy a filmzenéit. A Gorillaz-rajongókat viszont a The Good, The Bad and the Queen szupergrupp hagyja hidegen, amely eredetileg szólólemeznek indult, de aztán sokkal több lett. A 2014-es Everyday Robots, Albarn első hivatalos szólólemeze után idén ősszel megérkezett a második. Ez nagyzenekari műnek készült a zenész második otthonának számító Izland tájaiból inspirálódva. De mivel a turnét elsöpörte a járvány, a zenekar pedig közben szétszéledt, végül egy album kerekedett belőle, azaz poposabb bánásmódot kaptak a dalok. A melódiákat illetően leginkább a The Good…-számokban találkozhatunk hasonló fílinggel, de a dallamívek ezúttal gyakran megtörnek, elkalandoznak, a verze-refrén struktúra felrúgatik, a hangszerelés kísérletezőbb – vágtató szinti-futamokkal, elszabadult fúvósokkal, repetitív részekkel, hosszan kitartott hangokkal. Szóval a The Good… sem jó fogódzó, inkább mondjuk ki az igazat: semmi eddigihez nem hasonlítható ez a lemez. Egyszerre spirituális, kitárulkozó és elgondolkodtató, egyszerre ringat és provokál. A kacifántos cím egy John Clare nevű 19. századi költőtől származik, a szövegekre pedig még soha nem fordított ennyi figyelmet Albarn, aki mostanában leginkább a klímaváltozás, a természet sérülékenysége miatt aggódik.
black midi: Cavalcade
A formabontó brit kvartett zenéje a posztpunk, a krautrock és a noise rock izgalmas részhalmaza, bár néha hagyományos, dalszerű strófák is feltűnnek a számaikban. Már bemutatkozó albumuk akkora kritikai sikert aratott, hogy Mercury-díjra jelölték 2019-ben, a Jesus Lizardhoz hasonlították őket és jobb híján a no-wave stíluskategóriát találták ki nekik. Azóta viszont még nagyobb zavarban vannak a szakértők, mert ez a második lemez már tényleg besorolhatatlan.”
Juhász Katalin írása teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.
