Horváth Bianka írt a női mell kultúrtörténetéről a Vasárnapban:
“Nem számít, hogy kicsi vagy nagy – a női mell rendre izgatja a gondolatainkat. Egyszerre tartjuk obszcénnak, vágyottnak és életet adónak, miközben az olyan közösségi óriások, mint a Facebook és az Instagram mindmáig összetörnek a női mellbimbó látványán. Nincs mese! A gyermekét szoptató nő és a masztektómiában részesült női felsőtest kivételével a fedetlen ciciknek menniük kell. Azután léteznek a világnak olyan pontjai, ahol – mintegy praktikus és kulturális okokból – csak egészen minimális ruhaneműt viselnek az emberek, férfiak és nők egyaránt. Na, itt nem nagyon csinálnak ügyet a kivillanó cicikből…
Valami különös oknál fogva mindmáig egyetemes igazságot próbálunk megfogalmazni arról, hogyan kellene kinéznie a női testnek. Hogy hogyan kellene és hogyan nem kellene viselkednie, mit szabadna és mit nem szabadna tennie – sőt, hol van és hol nincs létjogosultsága megjelenni.
Vénusz-szobroktól a szilikonig
A középkorban citromnak, a reneszánszban almának, a barokkban baracknak nevezték, a 17. századi férfiak ellenben már dinnyének. Igazolása ez mindannak, hogy a vizuális típusok – tehát az emberiség túlnyomó többsége – könnyebben elképzeli és átérzi azt, amit képes beszéddel, hasonlatokkal mutatnak be neki. Michelangelo szobrai például, bár anatómiailag tökéletesek voltak, a női mellet valamiért mégsem vizsgálta. Ennek eredményét aztán mind ismerjük. Dülledő mellizmok, formás sejhajak, dagadó bicepszek. Nők férfitestben. Meglehet, a művész úgy hitte, hogy a dolgokat túl kell bonyolítani és mesterkéltté kell tenni annak érdekében, hogy jók vagy épp hatásosak legyenek. Szellemességünk persze önmagában még nem garancia arra, hogy elgondolásunk igaz is – a mardosó tréfa pusztán bátorságunk mértéke új rovatunkban –, tagadhatatlan azonban, hogy
régi skizofrén kapcsolatot ápolunk a női mellekkel.
Az eszményi nő képe hol ilyen, hol olyan alakkal emelkedik ki a habokból. Míg a kis mellekhez elődeink olyan képzeteket kötöttek, mint a lelki tisztaság, az elegancia, az ártatlanság, sőt intelligencia – erre mondják, hogy van az ostobaságban valami szörnyen vicces –, addig a nagyobb halmokhoz csak később kívántak pozitív jelzőket kapcsolni. Az érett barokkban például bár a mellek jócskán közszemlére kerültek, furcsa paradoxként a festészetben továbbra is élt a szemérmességi tabu: azaz a farok lehettek húsosak, a combok vastagok, de csak kicsi melleket volt szokás festeni. Nem úgy az irodalomban, ahol a költők különböző metaforák leple alatt becézgették málnának, epernek és cseresznyének is. A kamaszodó fiúcskáktól kezdve a felnőtt, jól öltözött, kalapos férfiakig érvényes volt, hogy tekintetük először a nő arcát fürkészte, aztán rögvest átcsusszant a dekoltázsra.
A 19. század végén aztán megjelentek az első kuruzslók is, akik a mellek mesterséges megnagyobbításában kezdtek szorgoskodni – katasztrofális következményekkel. A mellekbe legtöbbször méhviaszt vagy növényi olajakat fecskendeztek, kezdetleges mellimplantátumként pedig különböző tengeri gombákat, moszatokat kezdtek el használni. Az első melldúsító szilikonalkalmazások Japánban történtek, ahol injekció formájában fecskendezték a már gombáktól mentes anyagot a női testbe. Ezt a technológiát később Amerikában tökéletesítették, ahol később gombamódra – ezzel le kellene állnunk – szaporodtak el a férfiak számára nyitott szórakozóhelyek, ahol a dús kebel követelménnyé lépett elő a táncosnők és pincérnők számára. Az amerikai képes magazinok címoldalain ekkortájt az új trend a női testen mintegy véletlenül lecsúszó vállpánt volt, és – miután a filmekben elfogadottá vált a meztelenség – a világ reklámiparában, a női mellel való nyerészkedés. Tulajdonképpen ezáltal lehetett sztár a kor legkeresettebb színésznője, Brigitte Bardot is. Az 1956-os És Isten megteremtette a nőt című filmben ábrázolt és mutatott alkata hozta el számára a vágyott hírnevet.
Itt a bimbó! Hol a bimbó?
Az ősmelltartó, az úgynevezett Lemon-Cup kemény acélrugós, lószőrbetétes szerkezet volt. Az amerikai találmány teljesen új dimenziókat hozott a mell formájának manipulálásában – tulajdonképpen ez a melltartó hozta divatba a mell viselését, és ezáltal megkreálta a férfiak 20. századi, mellek iránti rögeszméjét és azt az egészen abszurd rendszert, amiben jelenleg is élünk.”
Horváth Bianka írása teljes terjedelemben a nyomtatott Vasárnap 2022/7. számában, illetve a Vasárnap honlapján olvasható el.
