Halász Rita Mély levegő (Jelenkor, 2020) című regényéről Timár Krisztina írt kritikát a Bárkába A kimondott szó ereje címmel:
“Hogyan éli meg az ember azt, ha magányossá válik, ha kiszakad a megszokott közegéből, ha a számára legfontosabb kapcsolatában kudarcot vall? Mekkora az esélye, hogy a sérülései ne bénítsák meg végleg, hanem az önismeretéhez járuljanak hozzá? Végül pedig mit kezdjünk azzal, ha valaki nem felel meg semmilyen elvárásnak, sok mindenben hibás is, de attól még neki van igaza?
A Mély levegő a múlt és a jelen feldolgozásának története, és a vallomás műfajába illeszkedik. Ez a (fiktív) vallomásjelleg teszi lehetővé az olvasó számára, hogy azonosulhasson a főszereplő-elbeszélővel, függetlenül attól, hogy mennyire (kevéssé) szerethetőnek látja őt. Vera ugyanis mindvégig küzd másokkal és saját magával, ennek során időnként hibázik, sőt vétkezik, és megalázó helyzetekbe is kerülhet. Ezzel együtt azonban mindvégig jelen van az önismeretre való törekvés igénye is, illetve az a végletekig vitt őszinteség, amely önmagában is értéket képvisel, éppen azért, mert a felmentés igénye nélkül kimondja azt is, amiről tudja, hogy szégyellni való. Egyszerre távolítja magától és közelíti magához a hallgatóságát.
Önmegtalálása összekapcsolódik a saját hang és a saját történet (újra) megtalálásával. Története azzal kezdődik, hogy házassága véget ér – bántalmazó férjétől elköltözik –, ez azonban nem jelenti azt, hogy le is zárul. Pusztán nyilvánvalóvá válik az, ami a vallomás szerint már évek óta zajlik: Vera küzdelme azért, hogy hallják a hangját. A regény központi problémája nyelvi probléma, a konfliktusoknak is nyelvi tétjük van: az, hogy ki talál alkalmasabb, meggyőzőbb szavakat, ki nem érti félre a másikat, ki tudja hitelesebben elmondani a kapcsolatuk, házasságuk történetét – kinek van igaza. Az pedig, ahogyan Vera a problémát megjeleníti, felhívja a figyelmet arra is, hogy ez a nyelvi tét a házastársak párbeszédein (vagy inkább párhuzamos monológjain) kívül más emberi kapcsolatokban is folyamatosan jelen van.”
