(Az első rész folytatása.)

Azelőtt csak szolgaként jelentem meg Mészölyék előtt – ha eljöttek éppenséggel ők ketten Pozsonyba, a kiadónkba…
Megközelíteni őket?
Lehetetlenségnek számított, hiszen ilyenkor mindig csapatostul jelentek meg a kiadóban a legnagyobb litera-ikonok, könyököltek azok is, mint mindenki más, ők is, csak hogy szót kapjanak, Mészöly pedig ilyenkor bólogatott, figyeltem a sarokból őt, csendesen válaszolt, kimérten, fürkészte a nyomulós tagokat, míg Alaine inkább elegánsan a kezébe vette a kávéspoharat, s úgy itta, kortyolgatta a fekete gyémánt nedvét, bátorítva a közeget, hogy végre megszólaljanak…
Ha véget ért a pozsonyi audiencia, később, a Szigetitől privát ukázt kaptam – vihettem őket – haza, Budapestre…
A Városmajor utcába…
Mert Én voltam a sofőr…

Érdekes volt, miközben szántottam, zabáltam a távot Pozsony és Budapest között az autópályán, addig élvezettel hallgathattam őket, csendben, titokban, vajon miről beszélgetnek EZEK ketten, ott hátul, egymás mellett sugdolózva, s a lélegzetem is elakadt, amikor megtudtam, hogy a másnapi bevásárlást beszélik meg, ki mit csináljon, hova menjen – ilyen halandóknak szánt egyszeri szerepekről mókáztak, de tudtam, engem próbálgattak… na persze, nem vertek át…

Egyszer, egy  ilyen – „rychleny preszun” – után, mikor kiszúrtam, hogy a MESTER különösen jókedvében van, megszólítottam.
– Igen, Attila…Mi a helyzet? – kérdezte.
– Szóval… Van itt egy könyvem… Ez az első… Már megjelent a második is… De úgy tudom, maga igen jó a novellákban. – morogtam, s közben a tízegeres novellájára gondoltam, amit ez a raptor írt, a könyvét is a Szigeti adta nekem, amikor rákérdeztem gyanútlanul és a hülyék szabadságával, hogy mitől nagy szám ez a Mészöly, s erre adott egy novelláskönyvet, hogy olvassam el és én meg elolvastam, lepetézve, hogy aztakurvahétszentségit, olyan érzésem  volt, mint amikor megismertem a semmiből ezt a másikat, ezt a Márait, akiről azelőtt azt sem tudtam, él vagy hal, na és bumm, kiakadtam, mikor a nyomdában találkoztam vele, mi ez, miféle könyveket adunk ki, ki ez a Márai?
 …de aztán leesett, hogy tényleg nagy mufti lehet, mert rögtön, akkor, ott az Írók Boltjában majdnem elélveztek a könyvesek, hogy Márai így meg úgy, nagyon gyanús volt, na, és így jött be nekem ez a Márai… mint ez a Mészöly is.
– Nos, igyekszem… – sütötte le a szemét Mészöly, s meg mertem volna esküdni, hogy zavarba hoztam saját suttyóságommal, mert van az a szint, amikor a géniuszok tehetetlenek a barmokkal szemben…
– Szeretném megajándékozni egy könyvemmel… – nyögtem, s vártam a laza hárítását, hogy…nem…nem, ne haragudjon Attila…most éppen egy tanulmánnyal bajlódom, nem tudom elolvasni…valami ilyesmit, de Mészöly szemei elismerően villantak…
– Ajánlást is kapok? – kérdezte.
– Az mi?
– Ajánlás.
– Ja, dedikáljam?
– Megtisztelne – mondta elfordulva, talán segítséget kérve kétségbeesetten Alaine-től, mire odafurakodott kíváncsian hozzánk Alaine is, mi történik, s erre a kezeim megremegtek, de még időben tudtam az ajánlásomat korrigálni az első könyvembe, a Vércsapolásba:
„Polcz Allennek és Mészöly Miklósnak sok szeretettel…”
Piha, piha…

– Akkor gyerünk… – vigyorogtam Szigetire, aki bólintott, de tudtuk mindketten, ez már valami… más szintre értünk…
Ezt – kitüntetésnek – hívták, egy életre szóló örök mementót jelentett – ez egy lottónyereménynek, különbejáratú luxus-élménynek, privát hamam-fürdőnek számított…
Éreztem, hétpróbás irodalmárok, elvetemült egyetemisták, kaján tanárok, elárvult könyvtárosok, entellektüel olvasók ezreinek féltett álmába gyalogoltam most bele otrombán, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy majd megmossam a félistenek, az ikonok mosdójában a fogamat, köpjek, klotyóra menjek, a konyhájukban táplálkozzak, meg ilyenek…

Azon a napon – alig vártam, hogy sorra kerüljek.
Csak arra vártam, hogy eljöjjön végre az én órám.
Veszettül hajtottam, szabályosan belefeledkeztem a munkába, ide-oda cikáztam a városban, fejest ugrottam, direkt készakarva a mélybe, a sötétségbe, hogy ne is foglalkozzak azzal, hova is vagyok az este hivatalos – Mészölyékhez?

Leálltam a Városmajor utcában, pont Mészölyék társasháza előtt, s komótosan lépcsőzni kezdtem a szolid, felújított csigalépcsőn.
Az ajtajuk előtt megtorpantam, most kopogjak vagy csöngessek, ki a franc tudja, ezeknél, az ilyeneknél mi a módi, végül megnyomtam a gombot.
Alaine nyitott ajtót, erre mérget vettem volna, kicsit furcsa lett volna, hogy egy Mészöly Miklós típusú figura feláll az íróasztala mögül, két elválasztás között, s kinyitja nekem az ajtót.

Alaine rögtön felismert, mosolygott, szívélyes volt, meleg tekintettel nézett, mintha éppenséggel a rég nem látott távoli rokonának fiát, a lepcses unokaöccsét fogadná, aki feljött munkát keresni vidékről Pestre, s a nagynénik a háttérben már mindent megbeszéltek, szigorúan csak néhány napot alszik majd nálatok Alaine, csak semmi cicó, nem fog zavarni, rendes gyerek, rendben?
Rendben.
Benyomultam a folyosón, mint egy új vendég az apartmanban, mértéktartóan, fürkészve a helyzetet, merre van az arra, hol van ez meg az, s Alaine, tényleg, mint egy jó privát-hoteles hosztesz, végigkísért a nagy polgári lakás szobáinak kazamatáiban, mire végül kilyukadtunk a nagypolgári stílusban, feszes eleganciával berendezett nappalijukban.
– Tegye csak le a táskáját, Attila – duruzsolta csendesen Alaine.
A konyhából kidugta a fejét Miklós is, garbóban volt, abban a jellegzetes pulcsiszerű izéjében, amiben több könyvének a hátlapján is láttam, aha, aha…csörömpölést hallottam, na, gondoltam befigyeltem a vacsorájukba vagy mibe, de nem, mégsem, mert Alaine térült-fordult, feszes tempóban, célszerűen megmutatta a helyemet, majd diszkréten eltűnt, magamra hagyott, hogy beszokjam, bemérjem, belélegezzem a teret – aztán – amikor majdnem kétségbe estem, mert majdnem behuggyoztam már…a semmiből előjött megint, s mintha a gondolataimban vájkált volna, suttogva, megfogta a kezem – megmutatta, hol van a mellékhelyiség…izé…a klotyó.

Finom, nyugodt, puha, barátságos – de határozott erőt képviselt Alaine tenyerének érintése.
Azt sugallta, hogy itt nem lehet kecmec, itt az van, amit Ő akar, hiába, hogy ez a Mészöly Miklós itt a házi-kan, nem…itt Alaine az, aki a vezérnőstény, a mufti, s nem azért, de csak tudjam, hogy merre van az észak…
Tudtam.
Hülye azért nem vagyok.
Ez a téma leesett azonnal, az ilyesmire valahogy fogékony voltam, ez bennem volt, ezt a ritka tulajdonságot valószínűleg gyárilag beépítve kaptam.

Mészöly – ellenben – jóval zárkózottabbnak bizonyult.
Figyelt, csendben felmért, letapogatott azokkal a szúrós szemeivel, amibe annakidején annyi nő belezúgott, szabályosan átvilágított, grammra tudhatta a súlyomat.
Fukar volt a szavaival, nem kommunikált, mértéket tartott, csendesen, szinte jelbeszédszerűen beszélt, Alaine félszavakból is tudta, mit akar, mi legyen – a válaszokat feldolgozta és csoportosította – és azonnal megértette.

– Mi most elmegyünk, Attila… A barátaink meghívtak vacsorára… – mondta egyszerű tárgyilagossággal Alaine. – Érezd jól magad… Itt vannak a műsoros videokazettáim, ha érdekel, megnézheted – karolt át Alaine, s mutatta a videokazettáit, mindvégig melegen, barátságosan mosolyogva, hogy ez az elegancia már fájt, szinte zavart, igazán elküldhetett volna a búsba.
 – És milyen filmek vannak a gyűjteményében? – kérdeztem reménykedve, talán egy laza vígjátékot megnézek majd az este.
– Halálközeli élmények…illetve…tudja, a halál…mint téma… – búgta bájosan Alaine, megcsörrentve a kulcscsomóit, leojtva a villanyt, totális sötétségben hagyva.
– Pardon – mondta visszalépve. – Ez a megszokás – visszakapcsolta a villanyt, s eltűnt a bejáratban.
Aha.
Alaine-nek ez a haláltéma a főcsapása…
Belenéztem ugyan a kazettákba, de csak a hideg futkosott a hátamon, tucatnyi haldokló szemébe néztem ott a sötétben, s az üres, idegen lakásban minden érzésem felerősödött, s inkább körbegyalogoltam, körbeszaglásztam a terepet, igen, pofátlanul mindent szemügyre vettem, még ott is, meg amott is, ne legyenek illúziók, mindent befigyeltem, s a terepszemlét úgy műveltem, mint egy diszkrét házkutatást, mint a drága kincsekre vadászó KGB-tiszt, szótlanul és hangtalanul.

Mire túl voltam azon is, hogy belemerészkedtem a Mester székébe, s belefütyörtem óvatosan a kézirataiba – Családáradás – aha, megnéztem a készülő, éppen születőben lévő sorokat, szavakat, megfogtam a tollát, fészkelődtem, s éppen úgy találtam, hogy diszkréten kinyitok egy otthonról hozott MEAT konzervet, s puculok hozzá majd egy csöpp hagymát, s végre bevacsorázok magamnak…
Csengettek.
Megérkeztek.
Ráadásul vendégeket is hoztak, népes kompániával jöttek vissza.
Komótosan táplálkoztam tovább  a konyhában, gondoltam – tegyék csak a dolgukat, dőzsöljenek, tehetik, nem?
Én meg nem elvagyok addig itt a háttérben, hát nem?
Hát de.

– A kutya teremtette, Attila… Mi itt vagyunk a konyhában, maga meg a hátát mutatja nekünk? Forduljon meg! – kaptam a letolást telibe Alaine asszonyságtól.
– Csak…csak… gondoltam…
– Csak ne gondoljon semmit… Inkább kóstolja meg Miklós borát… Kér egy pohár bort? Miklós kapta Szekszárdból… A legjobbat – bizonygatta, s ellentmondást nem tűrve kiöntött egy pohárral.
Demizsonból mérte, ilyen ötliteres, klasszikus, körbefont üvegből.
Szekszárdi kékfrankos csobogott a poharamba.
Aszentségitnekije.
Nos, a helyzet az volt, hogy ez a príma szekszárdi kékfrankos legjobb boruk – megbotlott.
– Megtörött ez a bor – konstatálta Mészöly hitetlenkedve, kiöntve a poharából a bort.
A kamrából előhozott egy újabb demizsont, mintha ez lenne a legtermészetesebb, hogy náluk, Mészölyéknél egymás hegyén-hátán dekkolnak a boroskancsók, díjnyertes borokkal váró demizsonok, hogy csapra üssék őket.

Körbeültük a konyhát.
Rajtunk kívül…ugye, azaz az „otthoniakon” kívül, volt a boros körben egy kopasz, szakállas csóka is, mintha egy Ginsberg-versből lépett volna elő,  amolyan kontrás figura lehetett, cárevics tiszt, de ott volt a társaságban, láttam, tudtam, éreztem – meglapult egy igazi bölény is.

A konyhaasztalnál ültünk.
Váratlanul és felszólítás nélkül, észrevettem, valahonnan az orosz kómából a kopaszos szökött cári tiszt mellett  – Raszputyint, a böhöm nagy szakállával.
– Komoróczy – nyújtotta a kezét Raszputyin.
Letalpaltunk.
Két korty között trécselni kezdtünk, láttam, a tag szimpátiával vizslatott, s meglepve vettem észre, hogy ez a gyanúsan szakállas muki tud rólam – mindent.
– Ha jól tudom, Dunaszerdahelyről származik – jegyezte meg Raszputyin, azaz ez a Komoróczy nevű fickó.
– Persze – bólintottam, s mivel jóindulatúan valami rabbiszerűségnek néztem az öreget, gondoltam, beadom neki az aduászt.
– Tudta Komoróczy Úr… hogy Dunaszerdahely tulajdonképpen egy különleges város volt, egyedülálló Európában, mivel az egész város többségét annakidején ortodox zsidók alkották?
Raszputyin bólintott.
Tudhatta.
 – Csak…sajnos…ugye…a holokauszt lefejezte a várost – magyaráztam neki.
– Géza… – mutatott Alaine Raszputyinra… – tudja, Attila… Ő az ELTE Asszirológiai és Hebraisztikai Tanszékét vezeti éppen… Nagyon is tudja, ismeri Dunaszerdahely történetét – mondta mosolyogva, majd az öreg szakállas Raszputyinnak is töltött.
– Remélem, hogy megérem, hogy megjelenjen az új munkád – mosolygott Alaine Raszputyinra.
– Igen, javában dolgozom rajta…
– Mi is? – kérdeztem csevegve, érdeklődve, zsebre dugva a mondataimat.
 – Géza most dolgozik egy hatalmas munkán… Egyébként úgy tudom, hogy a Kalligram Kiadónak szánja…
– A zsidó Budapest… – mondta erre Komoróczy Úr, kipréselve magából a szavakat.

Teltek a percek, az órák, s máris kevesebb lett, mint éjfél…
Egy ilyen társaságban nem is csoda, hogy összefüggéstelenül megmámorosodik az ember.
Értelmileg rúgtam be, ittas lettem, mert azt hittem, hogy a világ – ilyen –, mert megtanultam hirtelen repülni, magas szférákban szállni, gondolatokat kóstolni, mint a jó bort.

A társaság is kezdett szétszéledni, s amikor Alaine végül kikísérte a folyosóra az öreg Raszputyint meg a szökött cárevics tisztet, magamra maradtam Mészöllyel.
– Olvasta a könyvem? – kérdeztem elegánsan, mert továbbra sem tudtam, miképpen szólítsam. Miki bácsi? Miklós? Mészöly úr?
– Olvastam… – bólintott Mészöly, kortyolva a poharából.
A bor több volt, mint kiváló.
A legjobb szekszárdi borász készítette, s most itt üldögéltem Mészöllyel a konyhájában és kékfrankost nyesegettem…
– Hűha… – mosolyodott el. – Nem nagy hűha… de hűha… – vigyorgott barátságosan, s most…most vettem először észre, hogy most…most…legyen ez az örökkévalóság, úgy nézett rám, mint egy írótársra…aki….hűha…igaz, nem nagy hűha…de mégis.

Reggel korán keltem.
Kitámolyogtam másnaposan a konyhába, kinéztem az ablakon, láttam odalent a gazdag szomszédék kertjét, a Nap éppen feljött, sugarai megszúrtak, a Nap a szemközti háztetők mögül dobálta fullánkjait, a kotyogóban közben sípolni kezdett a kávé, na, szép nap elé néztem.
Brutálisat nyújtózkodtam, s közben buta, beteges szokásomhoz mérten nyüszítettem, mint akit nyúznak, s nyújtózkodtam, húztam fel magam, mintha cseresznyét szednék.

…De ebben a pillanatban valami sajátos vészjelet észleltem.
Egyfajta disszonanciát.
Az erőt, az idegen jelenlétet, fürkésző szempárt, testet, alakot – az erős csít – ami azonnal uralkodni kezdett a konyhában.
Fél szemmel, a terasz félig nyitott üvegajtajában megláttam Alaine alakját.
Megjött.
Pizsamájában és otthonkájában láthattam – ahogy keveseknek adatik meg az életben – csak nekem.

Az nem lehet, hogy ilyen prosztó proli stílusban búcsúzzam el Tőle, hogy itt nyüszítek neki, mint egy malac, nyújtózkodok reggeliben, mint egy kórságos majom, mit fog ez majd mesélni a Szigetinek?
Az adrenalin versenyt futott bennem a napfény sugaraival, még nyújtóztam, még nyögtem, s közben lázasan agyaltam, most mi legyen, most mi legyen, mit is csináljak?

A mozdulatot megtorpantottam.
Váratlanul, új erőre kapva kispanoltam magam, továbbra is nyújtózkodtam, de már ereje, módja, stílusom lett.
A karomat felnyújtottam, s mikor teljesen végére értem a nyújtásnak – hirtelen a két tenyeremet imára hajtva lezúdítottam a mellkasomig, lehajtottam a fejem, ahogy a jógaóráimon a gurum tanította, mintha csak egy imát fejeztem volna be, s közben kifújtam a levegőt.
Azt hiszem, hitelesen csináltam.

Halványan rémlett, hogy a Napüdvözletet valahogy így kell csinálni, s végül is – leszámítva az előjátékot – valóban egy kifogástalan Napüdvözlet-gyakorlatot hajtottam végre a „hótt semmiből”, még ha hamisan is, de akkor is.
Jó volt.
– Na, ez aztán tetszett, Attila… Mit csinált? – kérdezte tőlem ez az áldott, remek angyal-asszony, aki mindig és mindenkor nyitott volt az újra, mert zsigereiben érdekelte a világ…
– Napüdvözlet-gyakorlat… – mondtam Polcz Alaine-nek szemérmetlenül, mintha nálam ez a reggeli rutin része lenne, így kelek mindennap, enélkül nincs is reggelem, ugye, a célnak megfelelően, mentve a menthetőt, mégis… ne nézzen engem ez a rendkívüli asszony félnótás hülyének…

Napüdvözletet csináltam…
Igaz, rám jellemzően egy elbagzott gyakorlatot, hamisan, de Napüdvözlet-gyakorlatot.
Mészölyéknél.
Reggel, a konyhában.
Speciel speckó, Polcz Alaine-nek járt a mutatvány, a látvány, amikor kijött reggel a konyhájába.
A fő szempont az volt, hogy esztétikus legyen…
Elég esztétikus?
Napüdvözlet…
Mészölyéknél…