A szövegfolyam úgy rajzolódik ki előtted, kalandor Olvasó, mint egy klasszikus eljárással készült fénykép.
Igen, pont úgy – ahogy az előhívóból kihalászod a csipesszel.
Eleinte csak a sejtelmes körvonalak, maga a háttér kerül elő, de ne búsulj, idővel jön a többi is – meglátod.

De mire ideérsz a szemlélkedésben, már menthetetlen vagy.
Nyakig benne vagy a csapdában.
Meglásd, egyfajta jóféle Stockholm-szindrómában szenvedsz majd, mert igazándiból élvezni fogod ezt a csalárd csapdát, amibe önként belevetetted magad, s minden porcikád ezt kívánja majd, erre fogsz sóvárogni.

Félmosollyal veszed tudomásul, hogy ez a gyanús, színes kavalkádot mutató, önmagát pellengérre állító – Szalamandra – kellőképpen bevonzott ebbe a kacifántos és gyanús történetbe, s immár nincs tered, csak időd és figyelmed maradt, ami rákényszerített, hogy most figyeld, ismerd meg készakarva a mesét, amit mondani akar Neked…

Ez a Szalamandra – mint jelkép – egyébként fontos szimbólum, igazi kiindulópont, a történet, a szöveg alfája, hiszen többszörösen is villan egyet a történetben, egyrészt ez Selmecbánya totemállata, jelképe, másrészt némi beleéléssel veheted ezt egyfajta iránynak is – ahogy egy szalamandra villoghat abban a zegzugos, dimbes-dombos, járatokkal, tárnákkal, sikátorokkal teli városban, mint a regényfolyamban folyamatosan átlényegülő, lényegében átalakuló, térben, időben, dimenziókban  módszeresen megnyilvánuló, a szövegben, a textusban is  újra és újra felbukkanó nők, asszonyok, lányok, matrónák – szerepek, mesélők teszik: átbucskázva magukon alakot váltanak.

Kiragadott momentumok ezek: legendák olyan női szemszögből vizsgálva a jelent, a múltat – különös  technikával vetítve, amelyek tulajdonképpen nem mások, mint setesuta suttogások, egykedvű monológok, szaftos pletykák –  előkelően szólva „hölgylegendárium”: titkos komódok, fiókok mélyéről, elfeledett, vaskos, bőrfedelű, sárguló könyvekbe tett szerelmes versek, levelek, imák, amelyekről  eddig nem lehetett tudomásod, számodra  nem léteztek, de most előkerültek.

Utcák, terek, járdák, kapualjak, házszámok határozzák meg a történetet.
Selmecbányán kóborolosz, itt vagy most, sehol másutt, itt pörögnek az események, mintha egy nyilvános, óriási színpadon lennél, s ezt úgy értsd, talán a „Macska-hegyen” vagy a „Paradajzon”, vagy éppen a „Scharffenbergen” nézelődöl, de ne fuss el, ne menj el, ne csukd be a könyved, mert „sztoriban”, azaz a történetben vagy, s ki tudja, mit hoz majd egy újabb lap, egy újabb lap fordítása, nos, hát szépen nyálazd meg az ujjad bögyét és lapozz, a lényeg, hogy  itt mindent belátsz… Ez a regény az átváltozásról, az átlényegülésről, a meséről szól, itt a legfőbb szereplő a TÖRTÉNET, amely jön, egymás után, s mire észbe kapsz, drága olvasó, máris egy történetkígyót, élő szövegfüzért, egymásba kapcsolódó látvány-obeliszket érzékelsz.

Ez a próza, ez a klasszikus elbeszélőfolyam a legjobb irodalmi társaságokhoz tartozik, szorosan kapcsolódik az egyetemes nagy magyar mesékhez, legendákhoz, történetekhez, ahol szájtátva álmélkodhatsz, ahogy olvasod, csemegézed, harapod a betűket, desszertként fogyasztva, vigyázva, megrágva minden szót, elidőzve szóközökön, mert regényt olvasol, méghozzá progresszív regényt, olyat, mint Závada Pál Jadviga párnája vagy éppen Spiró György Fogság című nagyregénye.

Mert regényt olvasni olyan, „Mint kinyitni egy ajtót. Felkapaszkodni egy csigalépcsőn. Faliképet szőni. Belehajolni egy felhőbe. Gyíkot cirógatni. Késeken heverni. Lángokkal szambázni. Fényt nyalogatni… Kizuhanni egy álomból.”

De ha mindenképpen nagyítózni vágysz, szeretnél egy csöppet kutakodni, kifejezetten ajánlott, hogy ezzel a varázslatos üveggel, akkor keress rá Selmecbánya térképén az Alsó utcára, ahol a Szent Erzsébet-ispotályt emelték egykor a neves császári építőmesterek, de jó, ha az Ezüst utca 7. kapualjat is megjegyzed kiindulópontként, és a Kisvásártér 6. számú büszke ház történetére is ráfókuszálsz, hogy megtudj mindent, ami fontos, ahol egy idő után összefonódik térben és időben mindenki: a „fehérhajú lány”, ahol megszólal a festmény, ahol dobogó szívvel követed „Cecilke” sorsát.

Intim jelenetek során érzed át testedben-lelkedben, ahogy Selmecbánya folyamatosan lélegzik.
Kérdés, mikor melyik idősíkban vagy?
Erre persze rájössz hamarosan, rá kell jönnöd!
Pláne ha van némi történelmi áttekintésed – de hát van, hiszen literaraptor vagy, különleges kövület, litera-ásvány, aki hozzányúlt ehhez a különleges könyvhöz – van képzeted tehát a cselekményekről, királyokról, hercegekről, főméltóságokról, pogromokról, véres pillanatokról, nagyszerű, örökre megragadt eseményekről…

Réteges történetek ezek, mintha geológiailag is feltárnád a szöveg bányászásával együtt a város életét, történetét.
Mély rétegekbe nyomulsz, rétegről rétegre kutakodsz, ásványok sora jelenik meg előtted, egyenes üdvözlet ez Selmecbánya gyomrából.

Varázslatos „fénykövek” mesélnek, henninnel üzletelő asszonyok csencselnek, kristályok, rovátkolt lapú, szép piritek tündökölnek a sorok között, durva  ametisztek, szemcsés dioritok, kalcedonok, kvarckristályok, féldrágakövek csikorognak talpad alatt, de kísérletezhetsz itt a higannyal is, hogy aranyat csapj ki a kőből, tehát bátran használd ki a tudományt a vaskos falak mögött a nagytudású mérnökökkel, légy bátor, ismerd meg ezt a higanyt, azaz a hydrargyrumont, vagyis az argentum vivumot…

Ne kerülgesd a témát.
Az ezüst megismerése nélkül ne merd becsukni a könyvet, na és persze ne legyél álszent sem, hiszen azért is jöttél, na, arra is kíváncsi vagy, mert ugye, ember vagy, a mohóság ott csillog a szemedben…
Selmec aranya nem kell?
Ez a selmeci mértékű, mérhetetlen mennyiségű, gazdagságát, pompáját, nyomorát, vérét, hírét adó arany nem kell?
Nem.
Te másért jöttél, s ez meglátod: ledöbbent.
Neked a történet kell.
Asszonyok történetei, sorsok, a Szalamandra villanásai kellenek.

A város átlényegül előtted szalamandrává, s csak rándulsz egyet, mikor a mesélőt egy újabb ütés éri, baj, aggodalom, súlypontváltás történik, mert tudod, búcsúznod kell tőle, mert jön egy újabb irány, újabb szerep, újabb löket, amikor a szalamandra hamarosan újabb irányt, időt, teret és gúnyát vált…

Selmec lüktetve szüli asszonyszerepeit.
Színek, ízek, szagok, illatok, pompa és nyomor, pillanatok elevenednek meg, talán nem is fontos már, hogy észnél legyél, ki, hol, mikor, mit csinál éppen, mert miért lenne fontos észrevenni a hópelyhet  egymagában egy éppen hömpölygő lavinában?

De mire ide jutsz, már felismerted a helyzetet.
Ugyan ki tudna ellenállni, léptéket változtatni, ha már a szöveglavina éppen elért, s uralkodik rajtad is?
Rájössz nagy bölcsen, hogy immár felesleges ellenállni.
A szövegmágia vonzásában már nincs erőtered.
Inkább akkor együttműködsz vele.
Mert MOST történik éppen…
A regényolvasás.
Ami az (is): egy történet.
Érzed, milyen az, amikor rád mosolyog egy szalamandra?