Gubis Éva: Posledná jazda című tárcanovellája az Új Szó Szalon című kulturális-közéleti mellékletében jelent meg:

“Posledná jazda sa nehovorí. Síelni alig tudtam, de ezt már megtanultam, szlovákul, úgy méginkább bennfentesnek éreztem magam a pályán. Az utolsó menetet nem nevezzük meg, ezt illett mondani a szezonzáró lesiklás előtt. A tabusítás felverte bennem a sítáborok utolsó lesiklásának értékét, amint elhangzott valakitől a mondat, megindult a ráhangolódás. Teljesen más szellemiségben vettük a lábunk közé a pomát, hogy nekivágjunk a hegynek, idén utoljára. Mintha Sziszüphosznak szóltak volna, hogy most jön az utolsó kör.

A hetet végigkísérő sítáboros vihogások elhalkultak, nem bökdöstük egymást a síbot végével sorbanállás közben, nem repült hógolyó a felvonón. Mint a havas Bruegel-képek, zsúfolva emberekkel és mozdulatokkal, de némák. Hegymenetben a léceim között futó nyomokra koncentráltam, ha erősen hunyorítottam a karcolásokra a hóban, úgy éreztem magam, mintha egy óriási tejhullámon vízisíelnék. Nagyszerű alkalom volt magamba szállni, átgondolni, melyik pályán szeretnék lecsúszni búcsúzóul, milyen figurát akarok kipróbálni az ugratón, kikkel haladjak egy bolyban, vagy szeretnék-e inkább egyedül lesiklani.

A tetőre érve kisebb-nagyobb csoportokba verődtünk. Volt, aki lecsatolta a lécet, és a völgy felé nézve letérdelt, hogy az egész napos szlalomozásban megfárádt térdét jegelje. Volt, aki guggolásban hátraereszkedett és a lécére feküdt, az ég színének változását figyelte a behajló fenyőágak keretében. Visszahúzódtunk magunkba, mint galambok a dúcban, kotlottunk a végső elhatározáson, mikor induljunk neki. A tökéletes pillanatra vártunk, amikor már alig van pár kósza lesikló a pályán, de a hó még nem minősíthetetlen állagú.

Én egyedül szerettem nekivágni, többnyire fülhallgatóval.”

Gubis Éva tárcanovellája teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.