“Alberto Reinaldo Tristan Jimenez kilép az utcára, és a kőfal melletti padra ül. Tenyerével átmasszírozza térdét, fájlalja a hosszú térdepléstől. Lassan elmúlik a zsibbadás a lábából, hátát a falnak veti. A tőle balra magasodó hegyvonulatra tekint. Az ormok mögül már felkelt a nap. Becsukja szemét, arca kisimul, élvezi a napsugarakat. Szemszárazsága enyhül, csukott szeme mögött sárga fények táncolnak. Kis idő múlva besötétedik szemhéja alatt, kiles, a nap formás bárányfelhők mögé bújt. A hegyek élénkzölden csillognak az esős évszak után, mint egy finom guáva, amibe legszívesebben beleharapna. Most ébred rá, hogy éhes. Mintha gondolatolvasó lenne, kilép a kapun Pili, kávét hoz gazdája után, majd visszasiet a házba. Kortyolgatja a kávét, tekintetével továbbra is a hegyoldalt pásztázza. A hegyi úton lovas tart a legelők felé. Lépésben halad, hol eltűnik, hol előbukkan az utat szegélyező fák közül. Ingének színe minden alkalommal másnak tűnik, aszerint, a napfény hogyan éri.”

A teljes szöveg az Irodalmi Szemle oldalán olvasható.