Kezd összeállni egy kötetterv. Ezt körbefuttatva az íróműhelyben azt a tanácsot kaptam, hogy ne fecsegjek a szövegeimben. Gondoltam, köszi, mondd az égnek, hogy ne legyen kék. Aztán találtam egy kapaszkodót, egy emléket, amitől segítséget remélek.

Finneset játszom a szövegeimmel. Finnül beszélek a szövegeimmel. Vagy inkább: finnül hallgatok.

Több félévet töltöttem Finnországban cserediákként, legelső alkalommal Helsinkiben laktam egy finn családnál. Átlagos felállás, a család feje egy velem egyidős egyedülálló anyuka volt, együtt élt hároméves kislányával és öccsével, aki épp katonának vonult be (Finnországban ma is kötelező hat hónap sorkatonai vagy tizenhárom hónap civil szolgálat). A katona öcs szobáját kaptam meg és valamennyire a szerepét is a családban, a kislányra vigyáztam, amikor az anyuka nem ért rá. Gyér nyelvtudásommal igazi mély víz volt, a finnek úgy hívják kielikylpy, nyelvfürdő. Ebben a fürdőben tanulgattam a nyelvet, leginkább a hároméves párnás kis kezei nyomták le fejem a víz alá, intenzív volt. Jóba lettünk a családdal, pár hónap után már a nagycsaládos vasárnapi ebédekre is hivatalos voltam az elvált szülőkhöz és új családaikhoz. Itt tanultam meg igazán finnül – hallgatni.

Ezeken az eseményeken teljesen normálisnak számított hosszú percekig csöndben ülni. A vasárnapi ebéd romjai mellől átvonultunk a nappaliba, kitöltöttük a kávét és hallgattunk. Én a kínok kínját éltem át eleinte. Kisvárosi vagyok, otthon már akkor tahónak érzem magam, ha a srégen szembe szomszéddal találkozom a város másik végében a Billánál és nem beszélgetünk el legalább húsz percig. A téma nem számít, leginkább időre megy. Ültem ezeken a családi délutánokon és fortyogtam magamban. Mérges voltam a finnjeimre, hogy nem létezik, hogy nem tudnak összehozni egy nyamvadt beszélgetést legalább az időjárásról, hisz arról híresek. Meg hát nekik mégiscsak anyanyelvük, könnyebben menne, mint nekem. Aztán ha túl sokáig hergeltem magam a csendben, akkor sort kerítettem egy kínos performanszra és gyöngyöző homlokkal generáltam beszélgetést, ami után pár percig megkönnyebbülve bólogattam és tettem úgy, mint aki minden választ ért.

Sokadik megszakadásomon és feladásomon túl tettem próbát arra, hogy együtt hallgassak velük. Nem mondom, hogy látványos áttörés volt, csak sokára kezdett bennem oldódni a feszültség. Már nem a csendre koncentráltam, hanem a vizes kávéra és a kardamonos sütire, jól éreztem magam, aztán kellemesen. Így fokozzák a finnek. Ez volt a legnehezebb finn nyelvleckém, pedig a partitivus sem piskóta. Erre az emlékre akadtam rá, és azzal biztatom magam, ha egyszer sikerült megtanulnom nem fecsegni, akkor menni fog újra más közegben. Ugyanaz az izzadságszag érződik a szövegeimen, mint amit a finn családom körében izzadtam. Ha ezt ki tudom szagolni, akkor majd könnyebben megy a húzás. Egy képzeletbeli három résztvevős beszélgetést játszok a héten, amiben én vagyok csak magyar, a szövegem és az olvasóm finn. Nem kell rájuk tukmálnom az összes jelzőt, a túlírást, a poént, ami bár nem szerves, de frappánsnak hiszem. Egyelőre szokom a csendet, még nem érzem magam jól, távolról sem kellemesen.