Gubis Éva Dodekaéder című novelláját közli a Dunszt:

“A régi távirányítónkon a gomboknak fényesebb felülete volt, nem ilyen szilikonos-gumis érintés, mint ezen. Nem váltogattuk gyakran a kütyüket, egész gyerekkoromban az az egy távirányítónk volt, amíg szét nem törött. Látom magam előtt a megkopott Sony feliratot, még azzal a régi, lapított betűtípussal. Néha én is kapargattam rajta, ha olyan ment a tévében. Például a meztelen nőket nem mertem nézni, ha más is ott volt a nappaliban. Féltem, hogy észreveszik, hogy félárbocon vagyok. A húgom meg a hülye barátnője direkt cukkoltak, hogy figyeljek. Vicces ez a korszak, utána meg nem bírunk máshová nézni. Azért nem kapcsoltam el, csak nem néztem oda.

A távirányítót apám meg én kezelhettük. Anyám többnyire úgyis csak annyit kért tőlem, hogy csavard le, fiam, a hangot. A húgom nem kapcsolgathatta, pláne a hülye barátnője. A gomboknak hangja volt, ha lenyomtad. A gyakran használtak kikoptak, azokat erősebben kellett nyomni, csak akkor kattantak. A ki- bekapcsoló, a hangerő meg a teletext. Pontosan emlékszem az elrendezésükre, most is le tudnám rajzolni a szélesebb járatok térképét, ott fényesebb meg zsírosabb volt a fekete felület. Ahol sűrűn voltak a gombok, ott összeállt a por és rátapadt az oldalukra. A legalsó sor színes gombokból állt, azokon rosszul mutatott a ragacsos kosz, apám időnként fogpiszkálóval kaparta le.”

A teljes szöveg a Dunszt oldalán olvasható.