Gubis Éva Aszfaltszürke című novellája az Új Szó közéleti-kulturális mellékletében, a Szalonban jelent meg:

“Ilyenkor jó kilátás nyílik a közeli gyógyerdőre. Számolom a lombkoronából felröppenő galambokat. Tíz és tizenöt között. Pontos számot nehéz mondani, mert tíz fölött nehézkesen megy a számolás. Az egyik fehér. A fehér galambokat tartják szépnek, pedig szerintem a szürkéknek szebben csillog a szárnyuk repülés közben. Kiszúrok magamnak egyet, és meredten bámulok a csillogásba. Röpte eszembe juttatja, ahogy ő tudott repülni. Szürkének hívták. Próbáltam mindig a közelébe helyezkedni, mikor ereszkedett, hogy érjen a szellő, benne álljak a susogásban. Szép emlék. Mennyi kamion mehetett át az országútnak azon a szakaszán? Több mint tizenöt. Beledolgozták az aszfaltba, úgy, hogy része lett az útnak. Egy ideig még galamb volt, aztán már aszfalt. Szürke aszfalt.

Hátat fordítok az erdőnek, magamhoz veszek néhány rügyet, és átbattyogok szokásos helyemre, a szanatórium jobb szárnyának zöld tetejére. A villámhárító huzalán felkapaszkodom a tető peremére, innen jó lesz.

Lenézek az üres parkolóra. A parkoló mellett padok állnak félkörben az alapító mellszobra körül. Itt szoktak üldögélni a betegek. Sehol egy lélek, kihalt minden, már hetek óta. Látogatási tilalom. Ez elég rosszul érintett. Legkedvesebb szórakozásunk volt, még Szürkével, megfigyelni a szanatórium lakóit. Így barátkoztunk össze. Míg a többiek versenyt szartak az alapító fejére, minket a lenti élet érdekelt. Számoltuk, ki mennyi narancsot kap a rokonoktól, sakkmeccset néztünk, a frottírköpenyes néni kötésmintáit tanultuk, saccolgattuk, melyik beteg meddig él még. Szürke mindig túl hosszú időt tippelt, én keveset. Ha Szürke belemelegedett az érvelésbe, felröpült, hogy bizonyítsa igazát. Ráijesztett az alanyra, és a riadalom reakcióidejével érvelt, hogy lám, ez még gyors, fiatal, sokáig él. Mondtam neki, hogy ez nem így működik. Engem is győzködött, hogy repüljek a beszélgetők fölé, nem értette meg, hogy én nem repülök. Azt mondta, olyan galamboknál nincs. Ingerkedett velem, csipkedte a begyemet, és mikor széttártam a szárnyam, azt mondta, na látod.

Mióta ideköltöztem a szanatóriumba, nem repülök.” 

A novella teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.