Gazdag József írt Kaffka Margitról a Vasárnapban – “Ami a tankönyvekből kimaradt: fejezetek Kaffka Margit életéből“:

Kaffka Margit nagyon szerette az életet, de az élet nem szerette őt, írta halálakor a Vasárnapi Újság. Vezetékneve egyetlen betűvel tért el a világirodalom klasszikusának tartott Franz Kafka vezetéknevétől. A hasonlóság még nagyobb, ha felidézzük, hogy volt idő (miután férjhez ment Fröhlich Brúnóhoz), amikor leveleit úgy írta alá: Fr. Kaffka Margit.

Bandika, mennyiért lennél helyettem asszony?

Kaffka Margit fiatalon, harmincnyolc évesen hunyt el. „Asszony létedre ember voltál, mint kevesen” – mondta búcsúbeszédében Babits Mihály. Korábban Ady Endre is úgy jellemezte őt: „Egy asszony, aki ember.” Az ilyen mondatokra ma sokan felkapnák a fejüket, és Kaffka Margit már akkoriban is azt írta Adynak: „Férfiúnak fogalma sem lehet róla, hogy milyen semminek érezheti magát egy asszony, ha egyszer ráébred… Bandika, mennyiért lennél helyettem asszony?”

„A mi kultúránk tagadhatatlanul férfi-kultúra, és Kaffka Margit tudatosan szembeszállt ezzel, fellázadt ellene” – írta Radnóti Miklós, aki a „legnagyobb magyar asszonyírónak” nevezte őt, Török Sophie pedig úgy fogalmazott: Kaffka Margit volt az, aki minden asszony helyett beszélt.

Forró magány

Az etnikailag vegyes, magyarok, németek, románok és zsidók lakta Nagykárolyból (románul: Carei) származó Kaffka Margit már kamaszként is verseket ír; ezeket édesanyja elküldi egy idősebb rokonuknak, aki a Petőfi Társaság tagja. „Nem rosszak a lányod versei, édes húgom – válaszolja az iskolázott rokon –, sőt szépek és egészen jók. De hát minek írni egy nőnek? Kár volna, ha nem a főzőkanál mellett maradna meg.”

Kaffka Margit vidéki tanítónőként indul, de a gyárfüstös, zsúfolt Miskolcot unalmas, pókhálós kisvárosnak tartja („korlátolt, otromba, elmaradt és nyomorult Mucsa”), ahol a háztartás és az iskola rabjának érzi magát. Első férje Fröhlich Brúnó erdészmérnök, akivel „érzelmivel megalapozatlan” házasságot köt. Retteg, hogy a hajszolt hétköznapok megfojtják benne a költőt és az írót. Pesten érzi jól magát, a „bűnös, isteni metropolisban”.

1910-ben elválnak, Budára költözik, ahol földszinti lakást bérel, Füst Milán visszaemlékezése szerint egy homályos, rosszul fűthető lakást, amelynek a berendezése is szedett-vedett volt. Vasárnaponként azonban irodalmi szalonokat tartott itt, nála gyűltek össze a nyugatosok, hogy aztán a Bristolban vagy a Márványmenyasszony vendéglőben fejezzék be az estét.

Kaffka Margit ekkoriban különféle szerelmi kalandokba bonyolódik (életrajzírói szerint „lépcsőnek használta a férfiakat”), viszonya van Papp Viktor hírlapíróval, Fémes Beck Vilmos szobrásszal és a Nyugat nagy tekintélyű szerkesztőjével, Osvát Ernővel is. Műveiből azonban, ahogy Illés Endre írta, „forrón süvít a magány”.

Még Adyval is van egy furcsa románca, egy este fiákeren hajtanak hazafelé egy pezsgős vacsora után, amikor a költő „célratörően közeledik” felé, „szobalányoknak való fogdosásokkal traktálja”. Ady akkoriban már sokat iszik, s bár Kaffka Margit tiszteli benne a költőt, mint férfit azonban „gusztustalannak” tartja, ezért nem kér az ölelésből, kiszáll a konflisból, és inkább gyalog megy haza.

Ekkor már a Nyugat állandó szerzője, mégis folyamatosan anyagi nehézségekkel küzd. Egész nap kenyér után futkos, kisfiát egyedül neveli, s közben krajcáros gondok nyomorítják: cipőtalpa lyukas, és gyakran úgy spórol, hogy nem ebédel. Emellett önérzetes is, semmit sem fogad el ingyen, nem lehet őt meghívni egyetlen kávéra sem. Egyszer báró Hatvany Lajos vendégeként néz meg egy színházi előadást, majd – Hatvany tiltakozása ellenére – akkurátusan leszámolja a belépő árát a mecénás tenyerébe.

Dühbe duzzadt kanpulyka

Különös ismertetőjegye, hogy sokat beszél. Ahogy Tersánszky Józsi Jenő írja utóbb: megállás nélkül csacsog, ő a fő közbekotyogó, a tárgytól elcsapongó, aki retiküljéből gyakran előkapja a noteszét, hogy feljegyezzen valamit.

Amiben minden kortársa egyetért: Kaffka Margit öltözködik a legslamposabban. Szabó Dezső az Életeim című memoárjában így ír róla: „Nem ismertem nőt, sem cselédet, sem hercegnőt, aki annyira ellent tudott állani annak a természetes női ösztönnek, hogy némi ízlést mutasson öltözködésében, mint ő. Öltözete állandóan egy vad néger plasztikai muzsika volt, hol minden darab a maga elütő hangjával ordinkálta a maga makacs nótáját, miközben az egymáshoz nem illő színek vad pofozkodása csattogott. Hihetetlen mértékben nem volt ízlése. Kalapja sajátságos középlény volt egy afrikai bennszülött falusi ház, egy tigris tank és egy dühbe duzzadt kanpulyka között, blúza ravatalos fekete, de szoknyája rikító zöld. Míg cipői zord tanítónői, majdnem férficipők. E nő nem volt szép, de megállító arca volt. Valószínű, hogy mélyen aláárkolt, nagy sötét szemei állították meg az ember pillantását.”

Ezek a szemek Szabó Dezsőt is megállítják, olyannyira, hogy együtt utaznak Párizsba, később pedig Kaffka Margit félig tréfás ajánlatot tesz neki: „Ha te engem elvennél feleségül, még ötszáz év múlva is írnának rólunk, mint híres szerelmesekről.”

„Kár volna a strapáért, Margit lelkem – hangzik Szabó Dezső lakonikus válasza. – Hidd meg nekem, még ötven év, még öt év múlva sem írna a kutya se rólunk.””

Gazdag József írása Kafka Margitról teljes terjedelemben a a nyomtatott Vasárnap 2021/49. számában, illetve a Vasárnap honlapján olvasható.