Gazdag József beszélgetett Ács Dániellel, a 444.hu újságírójával, A gyilkosok emlékműve című dokumentumfilm rendezőjével a nyilas terrorról, az emlékműállítás és a múltfeldolgozás bűneiről, és arról, hogyan gyűrűzik át a múlt jelenbe:
“A film felidézi a nyilasok kegyetlenkedéseit, ahogy például mínusz tíz fokban hajtják végig az utcákon az alsóneműre vetkőztetett zsidókat. De ezek a razziák, ezek az elhurcolások nem légüres térben zajlottak. Lehet, hogy az utca túloldalán valaki éppen sportlapot vásárolt, kilépett egy boltból vagy a rádióban hallott slágert fütyülte. Fontos adalék lenne a nyilaskorszak megértéséhez, hogy mit csináltak azok, akik nem voltak üldözöttek?
Van egy korabeli felvétel, amelyen az látszik, hogy a Népszínház utcában zsidókat hajtanak, mintegy száz embert. Körülöttük villamosok járnak, zajlik az élet, emberek jönnek-mennek, nézik a menetoszlopban hajtott honfitársaikat. A nyilaskorszak a köztudatban egybemosódik a második világháború végével, úgy képzeljük, hogy közben oroszok és németek rohangáltak és lőttek mindenfelé. Sokaknak az a válasza, hogy háború volt, és hát a háborúban szörnyű dolgok történtek a zsidókkal, a magyarokkal, mindenkivel. De a helyzet az, hogy ezek a mészárlások, amelyeket magyar emberek követtek el honfitársaikkal, magyar állampolgárokkal szemben, nem a háborúban történtek. Már közeledett a front, de Budapest még nem volt csatatér, a város működött, nyitva voltak a mozik, a kávézók, a Duna-korzón emberek sétálgattak. A nyilasterror nem háborús történet. A háború csak az apropó volt arra, hogy ezek a rablógyilkosságok megtörténjenek. Az nem háborús cselekmény, amikor fegyverrel a kezedben átmész a szomszédhoz, kirabolod és kivégzed.
„1944. december 24-én este a Városmajor utcai nyilasház kertjében a csoport jelen lévő vezetői személyesen végeztek ki tízegynéhány foglyot, akiket hetek óta tartottak fogva és kínoztak. A meggyilkoltak egyike egy kilencéves kisfiú volt – ő ezt az ajándékot kapta karácsony estéjén a magyar nemzettől. Bent a házban közben Kun András páter az Ave Mariát játszotta hegedűn.” (Zoltán Gábor: Szomszéd)
Gyarmati Fanni úgy fogalmaz a naplójában, hogy az utca közönyös, és mindenki magától értetődőnek veszi, hogy néhány százezer ember állandó halálverítékben él.
Nemcsak közöny volt az emberekben, hanem félelem is. A nyilasok évek óta vártak arra, hogy hatalomra kerüljenek, 1939-ben már a második legerősebb párt voltak az országgyűlési választásokon. S amikor fegyverhez jutottak, nem kizárólag zsidókra vadásztak, hanem olyan keresztényekre is, akiket belső ellenségnek tartottak. Azokban a hónapokban korlátlan hatalmuk volt, úgy garázdálkodtak, ahogy akartak. Semmilyen kontroll nem volt. Aki ellenállt, azt azonnal zsidóbarátnak, zsidóbújtatónak nevezték, és ugyanolyan bánásmódban részesült, mint a zsidók. Ennek ellenére voltak valódi hősei is ennek a korszaknak, olyanok, akik segíteni próbáltak, akik embereket mentettek, és ezért gyakran az életükkel fizettek. Nemcsak Raoul Wallenberg vagy Carl Lutz, hanem magyarok is, Salkaházi Sára, Sztehlo Gábor, Bernovits Vilma, Kiss János altábornagy vagy Kálló Ferenc esperes. Rájuk kellene a leginkább emlékezni, akik ebben az elképesztően veszélyes helyzetben annyira bátrak voltak, hogy életeket mentettek.”
A teljes beszélgetés a Dunszt oldalán érhető el.
