Eva Andrejčáková beszélgetett Valerij Kupka költővel, egyetemi tanárral a Dunszton. A teljes interjú a Dunszt oldalán olvasható.

“Ruszistaként sajátos kapcsolat fűzi Oroszországhoz. Feltételezte volna, hogy sor kerül ilyen pusztító háborúra?

Nagy sokk volt számomra, és nehéz róla beszélnem. Igen, volt olyan elképzelésem, sejtésem, hogy Oroszország minimalista módon majd fellép Ukrajna ellen, de ezt nem vártam.

Személyesen mit jelent ez az Ön számára?

Félek, az érzéseim nem vagyok képes megfogalmazni. Mindkét országban vannak közeli rokonaim és barátaim, írók, képzőművészek, akikkel régóta együttműködöm. Elrettent a képzet, hogy egymással szemben fognak kiállni. Annak a rendszernek az összeomlását éljük meg, melyben gyakran inkompetens és szakmailag képzetlen politikusok uralkodnak a világon. Azért történik mindez, mert a hatalomhoz félművelt és empátiahiányos emberek jutnak. És ez nem csupán a politikára érvényes, hanem a társadalmi élet minden területére. Ezért is távoztam az eperjesi egyetemről.

Mi történt?

Évek óta képzünk filológusokat, akik nem kívánnak önként művelődni. Úgy gondolom, nincs rendben, ha egy egyetemi hallgatót kényszeríteni kell arra, hogy tanuljon. Egyre kevesebbet várunk el tőlük, a képzés színvonala az ő színvonalukhoz alkalmazkodik. Mintha az lenne az egyedüli kritérium, hogy megtartsuk a diákot az iskola számára, és nem az, hogy növeljük a műveltségét. A sok éves tapasztalatom azt mondatja, hogy főként a kevésbé ügyesek mennek tanítani az iskolákba, az ügyesebbek inkább más foglalkozás után néznek. Sok egyetemi hallgató még mindig úgy szeret csalni, mint a kisgyerekek, lemásolják más szövegét, majd védelmezik a plágiumot. Természetesen, ez a legkönnyebb. Így bárki elvégezheti az egyetemet. Szörnyen demoralizálóan hat mindez azokra a diákokra, akik becsületesen dolgoznak, és megérdemlik a hallgatói státuszt. Az időzített bombák hatása azonban már érződik.

Még szovjet gyerekként költözött Ukrajnából Szlovákiába. Milyen okok miatt döntöttek a költözés mellett a szülei?

Egy Chomut nevű ukrán faluban születtem. Mindez decemberben történt, de már az új év januárjában átnevezték Zöld ligetre. A falut valamikor a volinyi csehek alapították, akik még a 19. század során a cári Oroszországban telepedtek le ott, ezért is nevezték Chomutnak. Később, a bolsevik rendszer alatt aztán futottak vissza gyorsan az akkori Csehszlovákiába. Nagygazdák voltak, és tipikus nagy cseh gazdaházakat hagytak maguk után. A háború után, 1947-ben az egyikbe beköltözött a nagyanyám, egy ruszin nő hat gyerekkel, várandósan, férj nélkül, mivel a nagyapám nem sokkal azelőtt meghalt. Mindkét nagyszülőm Cigelkából érkezett Ukrajnába, önszántukból erőszakkal, ahogy sok ruszin abban az időben. Az államhatalom akkor ukránoknak tartotta őket, és úgy vélte, vissza kell menniük a hazájukba, miközben ténylegesen Szlovákia volt a hazájuk. Édesanyám akkor tizennégy éves volt, és minden épségben megmaradt az emlékezetében.

Mit mesélt Önnek?

Elég gyakran emlegette, hogy nem a legkellemesebb fogadtatásban volt részük, hiszen azokban az időkben még az erdőkben rejtőztek Bandera követői, akik egészen az ötvenes évek elejéig terrorizálták a lakosságot, főleg a beköltözötteket. A helyiek huculoknak nevezték a ruszinokat, és visszaküldték őket a hazájukba. Nem tetszett nekik, hogy a jöttmentek megkapják a csehek házait és telkeit. Később a szovjetek a kolhoz földjeihez csatolták a telkeiket. Ebbe a kommunizmusba születtem bele később, és életem első tizenöt évét Ukrajnában éltem le. 1978-ban költöztünk Szlovákiába.

Ön is el szeretett volna költözni, ahogy a szülei?

A maradás szóba sem jöhetett. Anyám gyors döntésének az egyik lényeges oka azok a hírek voltak, melyek szerint a szomszédos faluba már szállítják haza Afganisztánból a katonákat, cinezett koporsóban, bár hivatalosan az afganisztáni szovjet invázió csak 1979-ben kezdődött. Édesanyám nem habozott: mivel a férjén kívül két fiatal fia is volt, rohamtempóban elintézett mindent, hogy a repatriáció keretében visszatérhessünk Szlovákiába, és így elkerüljük a háborút.

Szlovákiában nem kellett bevonulnia?

Mivel még hosszú ideig a Szovjetunió állampolgára voltam, ezért nem kellett. Ráadásul külföldiként nem lehettem a kommunista párt tagja sem. Az egyetemen felajánlották, de ez a kitűnő indok segített, s így könnyen megúsztam.

Felébredt Önben a rebellis?

Nem szeretném magam ebben a fényben feltüntetni, egyszerűen így jött ki. Nem látok benne semmiféle rebbelizmust. Ukrajnában szovjet iskolásként meglehetősen kemény kommunista nevelésben részesültem. Partizánokról, fiatal háborús hősökről szóló filmeken nőttem fel, akik számomra példaképek voltak, miközben szlovákiai kortársaim, mint később megtudtam, May-regényeket olvastak. Úgy gondolom, mindkét országban követésre érdemes példákkal találkozhattunk.

Nehéz volt alkalmazkodnia a csehszlovák élethez?

Bár én nem szerettem volna eljönni Ukrajnából, az élet Szlovákiában jóval könnyebb és kellemesebb volt, így viszonylag gyorsan megszoktam.”