Danyi Gábor műfordításaival szerepel az Irodalmi Szemle 2021 januári számában, amely lengyel irodalomról szóló anyagot is közöl. Marcin Wicha: Nevetni a megfelelő pillanatokban című, Nike-díjas, illetve Inga Iwasiów: Az utolsó út című regényének részletét olvashatjuk fordításában. Mindkét mű megrendítő erejű próza az anya, illetve az apa haláláról. Az Inga Iwasiów-szövegből közlünk részletet:

“A krematóriumban a formanyomtatványon szereplő aláírás formális megbízás a hamvasztásra, amely, ahogy mondják, öt-hat órán keresztül tart. Szürkületkor kezdődik, amikor nincsenek már látogatók a temetőben. A kéményből jövő füst borzasztó benyomást keltene. Lehet, hogy az emberi erőforrásokkal való spórolás is szerepet játszik: a délelőtti sírásók délutáni égetőkké alakulnak át, nem tudom. Inkább a füstre fogadok és annak rettenetes konnotációira. Azt mondták, hogy este hatkor kezdik. Biztos azért, hogy például imádkozni lehessen ebben az időpontban.

Nincs olyan előírás, amely megmondaná, hogy kell viselkedni a szeretteink hamvasztása alatt. Az amerikai filmek hazudnak erről, Lengyelországban nem csinálnak nyílt látványosságot abból, ahogy a koporsó a tűz martaléka lesz. A vallásos emberek elvileg elmehetnének templomba, de az egyház az igazat megvallva nehezen tolerálja ezt a fajta temetést, azt javasolva, hogy a búcsúzás még a hamvasztás előtt történjen meg, így bizonyos értelemben elrejtve a folyamat lényegét valamennyi érdekelt elől. Az, aki hisz az örök életben, biztosan a templomban térdepelne, és az alkalmat kihasználva bocsánatért esedezve, amiért a testet elvette a földtől és megszakította a bioátalakulások láncát.

Nem ültünk, anya és én, együtt. Nem tudom, miért. Most mind a ketten hibásnak érezzük magunkat, amiért magára hagytuk a másikat. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy mindketten ugyanabból az indítékból választottuk a magányt: hogy ne foglalkozzunk senki mással, ott legyünk, a magunk módján, apa hamuvá vált testével. Mit tegyünk akkor, amikor apa teste porrá lesz? Természetesen ezt a kihűléssel együtt öt-hat óra alatt lezajló változást részesítem előnyben, mintsem a gondolatot, hogy a földben kell feküdnie, kiszolgáltatva a bomlás folyamatainak. A gondolat, hogy valamelyik közeli szerettünket patkányok eszik, férgek, ganajtúrók és giliszták népesítik be, elviselhetetlennek tűnik. Az átalakulás sterilitása legalább ebben az egy tekintetben megnyugtató, megtisztítja a képzeletet az akaratlan, mozgékony, rémisztő képektől.

Úgy alakult, hogy apát éppen abban az órában kezdték elégetni, amikor általában leült ebédelni, sietve, ha még el akartak menni sétálni anyával.

Abban az órában kezdték, amely apa szokásos hazatértének órája volt, és anya és én telefonon beszéltünk, hogy dűlőre jussunk a gyászolóknak szánt harapnivaló kérdéseit illetően. Hosszan beszéltünk, anélkül, hogy úgy tettünk volna, mintha a torról lenne szó. Imádkoztunk, eszmét cserélve a vendégekről, a süteményekről. Anya meggyújtotta apa szobájában a gyertyákat. Én a fotelben hevertem, kimerülten, fájdalmasan, úgy adagolva az ibupromot és a hidroxizint, hogy szükség esetén tudjak autót vezetni. Nehéz lett volna megtippelni, mikor fejezik be, hol tartanak éppen. Jobb volt nem találgatni, nem kísérteni képekkel a képzeletet. Apa teste megszűnt létezni. Amikor így gondolok erre, a békesség fuvallatát érzem, a folyamat brutalitásától való elszakadást. Szükségem van egy metafizikával átitatott mondatra a létezésről, hogy örülni tudjak. Az elégetés lépései kétségbeesésbe taszítanak. Július 4-én, az alatt a hat óra alatt még felvettem néhány telefont, de rövidre fogtam a beszélgetéseket valahogy így: igen, rendben, köszönöm. Senkinek sem mondtam: „Most van”.

Délután, ezt megelőzően, azonosítanunk kellett a holttestet és aláírni a hozzájárulást a hamvasztáshoz. Lementünk a temetői kápolnánál lévő helyiségbe, amelyet a „WC” nyíl mellett elhelyezett „Búcsúzások terme” nyíllal jelöltek meg. Búcsúzások terme. Apa kiegyenesítve feküdt, szörnyű vékonyan az öltöny alatt, elegánsan és csöndesen. Ilyen volt. Azon kívül, hogy nem volt öreg az élethez. A homlokán látni lehetett a foltokat a valószínűsíthető gutaütés vagy agyvérzés után, ami néhány perc leforgása alatt megölte. A keze szürkésfehér volt lilára vált körmökkel. A szép, kicsi és hideg kézfeje, amely az elmúlt ötven évben hallatlan finomsággal simogatott. A kézfeje, amelyet genetikusan átörökített, így az enyém úgy fest, mintha az övé kicsinyített mása volna. Hangosan sírtam, megérintve apa vállát a búcsúzás esetlen gesztusával, mert képtelen voltam csókot nyomni a homlokára, megrémülve attól, amit érezni fogok, ha kiderül, hogy hideg. Mennyire fogom sajnálni. Mennyire szörnyen fogom sajnálni. Reméltem, hogy legalább egy átmeneti gátat ki fogok építeni a részvétnek, amely már úgyis megérkezett. A veszteség zűrzavarában nehéz eldönteni, hogy az irántuk vagy a saját magunk iránt érzett bánat miatt sírunk. Gyakran fázott, ezt is tőle örököltem. Szeretném betakarni, ráhúzni a homlokára egy sísapkát, takarót tenni rá, konyakot önteni a teájába. A névnapjára leggyakrabban gyapjúpulóvereket vettem neki és egy-egy üveg finom alkoholt.

A búcsúzások termében a mi koporsónkon kívül még egy volt kiállítva – egy idősebb férfival. Mindig így csinálják, hogy biztosítsák a folyamatosságot. Két halott testre, két halott arcra kell nézni. Ha a komolyság és a tisztelet kontextusában akarnánk mérlegelni e helyzetet, kifogásokat emelhetnénk. Vagy talán az effajta nem-egyediség és nem-rendkívüliség valami további jelentéssel bír? A tény, hogy az intimitás látszata ebben az utolsó családi jelenetben tisztán szervezési okokból nem őrződött meg, a tisztelet hiányát bizonyítja vagy az emberek közötti egyenlőséget az utolsó pillanatok fájdalmában?

Elképzelés nélkül léptem oda apához, voltaképpen felkészületlenül. A temetői kápolna előtt várva nem gondoltam végig, mire várok. Az érzelmek összesűrűsödtek bennem, mint víz alatt a levegő. Nem akartam megtapasztalni, hogy hideg. Nem akartam őt ennyire reménytelenül sajnálni.

Anya gyorsan lépett oda, mintha csak egy találkozás volna, amelyre számított, türelmetlenül igyekezett odaadni apának a frissen vasalt zsebkendőt. Nem vette el tőle, mereven feküdt, jólnevelten, vagy közömbösen. Úgy beszélt hozzá, hogy „cicuskám”. Nem sejtettem, hogy egyszer ezt valakinek el fogom mesélni. Most, e szavakat írva, úgy zokogok, hogy fájnak a füleim. Kiderül, hogy a sírástól fájhat az ember füle.

Amikor anya a búcsúzások termében azt mondta, „cicuskám”, összetört a szívem.

Másfél évvel ezelőtt kifelé mentünk a búcsúzások terméből, a nagymamától. Apát kísértem ki onnan gyorsan, a temetés előtt egyébként is csak néhány perc áll rendelkezésre. A hamvasztás előtt tizenöt, legalábbis így mondta az az ember a protokollal a kezében. Másfajta eljárás. Apa sápadt volt, le kellett, hogy üljön a padra a „Búcsúzások terme” nyíl alatt. A nagymama szörnyen öregnek nézett ki, szerencsére nem feledkeztünk meg a kendőről és betakartuk a kezét. Az emberben ez a legöregebb, mondogatta.

A hamvasztás után következő napon, a temetés előtt anya felhívott egy újsággal. „El kell mondanom neked valamit”, figyelmeztetett. Mi lett volna ez a valami? Színre lépett egy törvénytelen gyerek, aki jelen kívánt lenni a ceremónián? Valami széfbe zárt titok? Apa még élt, amikor a rácson betolták a kemencébe? Nem tudtam követni anyát. Ezekben a napokban nyugtatót szedett, nem mindegyik mondata illeszkedett az előzőhöz. Habozott, bátorságot gyűjtött. Az öltönyről volt szó. Apát a nem megfelelő öltözetben temettük el. A legújabb helyett azt adtuk rá, amely több mint egy évtizede lógott a szekrény mélyén, félretéve azzal a megjegyzéssel, hogy „a temetésre lesz”. A megfelelő öltönyt a fiam esküvőjére vettük apával egy évvel ezelőtt. A nem megfelelőt a nagymama fiútestvérétől vette, foglalkozása szerint szabótól, a temetésekre, köztük a szóban forgó szabóéra. A megfelelő elegáns volt, sötétkék. A nem megfelelő – idejétmúlt szabású, fekete. A megfelelőben táncolt. A nem megfelelőben a soron következő gyászmenetekben lépdelt.

Az öltöny ügye számos alkalommal visszatér majd. Anya a kétségbeesés litániájában, amelyet néhány naponta megtart, azt mondja, hogy a rossz öltönyben temette el apát. Temette el. Annak a kérdésnek, hogy az anyag a testtel együtt égett el, nincs jelentősége. Úgy folytatjuk e beszélgetést, mintha apa feketébe öltözötten és a jól megválasztott nyakkendővel feküdne a koporsóban. Mintha ünnepségekre járna ebben a fekete ruhában. Mintha annak ott, ahol van, szerencsét kellene hoznia. Úgy folytatjuk e beszélgetést, mintha magunk is hinnénk az ünneplő ruhában bekövetkező feltámadásban.

Sőt, ezek szerint baj van a megfelelő ruhával is, amely a szekrényben lóg. Az egyszer használttal. Ez a ruha minden egyes alkalommal megsebzi anyát, amikor kinyitja a szekrényt. Megigazítja a hajtókát, az ujjait, a gombokat, hogy hozzáérjen. Mindig azt mondom: „Eladjuk, ha háború lesz”. Vagy: „Majd hordani fogom, ha háború lesz”. Honnan veszem ezeket az intelligens riposztokat? Mindenesetre leginkább senkinek sem adjuk tovább. Magamhoz venném, ha anyának ilyen irányú kívánsága volna.

Miért olyan fontos az öltözet ügye? Biztosak akarunk lenni benne, hogy megelégedéssel nézne tükörbe. El akarjuk hinni, hogy jól néz ki. Akkurátusak akarunk lenni, egyszer az életben.

Összeomlottam, a temetkezési vállalatnál ellenőriztem, vajon a fogason ez a szép, kék-fehér nyakkendő lóg-e, a bordó beütéssel. A nyakkendőt nézegetve, fel kellett volna figyelnem arra, melyik öltönyt hoztam magammal. A hozzájárulás, az idegeskedés, a szűk átjárás a kiállított koporsók között, a türelmetlen nőszemély, aki a temetkezési vállalat vezetője volt. Fóliába tekerve az egész, jól van. Hogy tudtam a kápolnában mégis figyelmen kívül hagyni az ilyesmit, borzalmas gondatlanság, ami a stilizációt illeti. Elképzelem a fordulatot a cselekményben, hogy apa átöltöztetését követeljük. Még azt is el tudom képzelni, hogy részt veszek benne, mert anya megpróbálja maga levenni róla a zakót, így nekem is segítenem kell, félrehajtani a ruha szárnyát, behajlítani a kezét, begombolni, jobban illő nyakkendőt kötni a nyakába. Lehúzni a cipőjét, és újra ráadni. Elképzelem, megőrizve a lélekjelenlétem.”

Danyi Gábor műfordításai az Irodalmi Szemle oldalán olvashatók teljes terjedelemben.