Czucz Enikő Gács Anna: A vágy, hogy meghatódjunk (Magvető, Budapest, 2020) című könyvéről írt kritikája a Dunszton jelent meg:

“Az emlékműállítás rítusának az a nagy bökkenője, hogy az áldozatok emlékhelye a tettesek emlékét őrzi. Az áldozati személyeket nem egyenként, nem személy szerint, hanem kollektívan teszi az emlékmű tárgyává. Tematikát ad a tettnek, hogy ne lehessen nevén nevezni” – írja Nádas Péter a Peter Eisenman által jegyzett, 2005-ben készült berlini emlékművel kapcsolatban. A 20. század egyik legjelentősebb magyar írója, akinek Saját halál című szövege szintén a Gács-kötet egyik főszereplője, nem véletlenül választja az önéletrajzi Világló részletekben a töredezett, tudatfolyamatokra koncentráló és azokat leképező elbeszélőmódot. Minden bizonnyal ellenszenve kiterjedt a személyiség történetének megcsonkolására is, amelynek eredménye a tömbszerű, cenzúrázott, egyenes vonalú narratíva. Az így konstruált én nem kevésbé emlékműve az ellenmondások elfedésének, a jelentések erőszakos rögzítésének, mint bármelyik talapzatra emelt kőszobor.

A szubjektivitás felértékelődése, az érzelmek átadására és kiváltására irányuló személyesség mintha az egyik legfőbb jellemzője lenne a művészeti és hétköznapi platformokon való megszólalásoknak. Egészen biztos vagyok benne, hogy már senki sem lepődik meg azon az egyszerű kijelentésen, hogy a saját történetek száma megsokszorozódott, hiszen a 1960-as és 70-es éveket jellemző ún. önéletrajzi boom óta eltelt öt évtized alatt már a történelmi-politikai helyzetek kulturális feldolgozásainak elsődleges formái között tarthatjuk számon a tanúk vallomásait, melyben saját megpróbáltatásaikon keresztül vetül fény az elnyomás, a tragédia, a szenvedés, az abszurdum átfogó és meghatározó sorstapasztalatára. Máskor ezek az élettörténetek a tárggyá tett én sorsának kivételességét hangsúlyozzák, legyen az egy sztár zsurnaliszták által egységes narratívává dolgozott története, egy politikai személyiség elmélkedései vagy akár az ünnepelt író – többnyire eleve kiadásra szánt − naplója.

Az önvallomások azonban nem csupán írott formában jelennek meg. A zenei, a képzőművészeti, a fotó- és a filmművészeti önkifejezés eszköztárának használata a személyiség történetének közlésére legalább annyi változatban és formában jelenik meg, mint annak nyelvi megalkotása. Az önéletrajzi boomtól eltelt fél évszázad azonban jelentős minőségi változásokat is hozott, amelyek nem csupán az önéletrajzi narratívák közvetítésére szolgáló médiumok változását érintik, de az életét nyilvánosság elé táró szubjektum és közönségének viszonyait is.

Gács Anna ötödik kötete (beleértve a Páldi Líviával közösen jegyzett Kis Varsót is) a téma érzékenységét tisztelő, de szakszerűen objektív értelmező szemszögéből közelíti meg (nem csak) multimedialitásában sokszínű tárgyát. A merítés a magas és az experimentális művészet remekeitől egészen a saját tapasztalatukat a blog közössége által alkotott intim nyilvánosság előtt megosztó kismamák megszólalásáig terjed. Gács könyvének tétje összhangban van tárgyválasztásával: az önéletrajzi önkifejezés mai tendenciáinak feltérképezése kétségkívül megkívánja ezt a műfaji változatosságot, hiszen a személyiség történetének kifejezésére még sosem állt ennyi eszköz a mindenkori szubjektum rendelkezésére. Ennek megfelelően Gács, noha a bevezető elméleti fejezetben elsősorban az autobiográfia irodalmi fogalmából indul ki, már az első mondatokkal jelzi, hogy az önéletírás mint irodalmi szöveg „kikerült az érdeklődés középpontjából abban a korpuszban, amellyel nemcsak kutatóként, hanem olvasóként, kultúrafogyasztóként is nap mint nap találkozunk” (44.).

A szerző tehát nem mulasztja el jelezni a fogalom egységének felbomlását, majd eltávolodik ettől a szűkösre szabott kerettől a felhasznált irodalom tekintetében is, amikor filmkritikai, fotóművészeti, pedagógiai, nyilvánosságtörténeti vagy a Booktube-hoz, a blogokhoz és a vizuális archívumokhoz kapcsolódó tanulmányokhoz nyúl. Gács Anna könyvének különlegessége pont ebben rejlik: a kutató nem csupán felismeri, hogy napjaink önéletrajzának természetes létmódjához szervesen hozzátartozik a médium- és kódváltás, hanem az eltolódások minőségeire hegyezi ki fejtegetéseit. Az egyes tanulmányok egy kirakós darabjaiként viselkednek. A holokauszt-archívumok különböző archiváló eljárásairól szóló írás utolsó részében pedig kirajzolódik az értelmezői tevékenység végső célja: „láthatóvá tenni, ami az önéletrajz mintegy fél évszázaddal ezelőtti fogalma és az autobiografikus megnyilatkozások köré épülő mai gyakorlatok között feszül” (158.).

Gács érvelése fejezetről fejezetre bontja le az önéletírás klasszikus felfogását, amely a személyiség önmagáról kialakított narratíváját emlékműként fogta fel. Ez azonban ugyanazt a problémát veti fel, mint amit Nádas fentebbi idézete is: a valóság, a tragédia, a trauma és az áldozat néven nevezésének a problémáját. Ennek következtében Gács a kortárs önéletírást tanúságtételként mutatja be, amelyet összekapcsol annak adaptációk során keresztül való intermediális, palimpszesztszerű befogadásával. „[A]z adaptációként való, palimpszesztszerű befogadás” pedig szerinte „a többféle médiumhoz kapcsolódó befogadói magatartások együttes működtetését is jelentheti” (129.). A tanúságtételek archívumainak eljárásait paradigmatikusnak tekinti a kortárs önéletrajzi aktusok tekintetében. A tanúságtétel logikája az emlékművével szemben nem egy univerzális emberi történetre fókuszál, hanem az én történetének történelmi-kulturális szituáltságára. Az irodalmiként felfogott önéletírás kiemelt jelentőségét annak megformáltsága adta – a tanúságtételek befogadása ellenben a tapasztalat autoritásának elvén történik, s mint ilyen, közösségi gesztus, amely magában rejti az alternatív identitások láthatóvá tételének és emancipációjának lehetőségét.

A digitális archiváció és a kortárs önéletrajz-kultúra problémáit sem hallgatja el Gács, amelyek főként „a hozzáférés, az uniformizálódás, az instrumentalizálás kérdései” körül forognak (160.). A tanúvallomások nagyobb nyilvánosság előtt akár elveszthetik közösségteremtő funkciójukat, ha az archívumban található hasonló megnyilatkozások sematizmusa megcsorbítja a beszélő autonómiáját a befogadó szemében. A tanúságtételek eszközként való felhasználása pedig elkerülhetetlennek látszik az archívumok esetében, legyen ez a cél akár társadalmi érzékenyítést vagy történelmi tudatot érintő pedagógiai, a saját trauma feldolgozását szolgáló pszichológiai vagy a katarzis elérését szolgáló esztétikai irányultságú.”

Czucz Enikő kritikája teljes terjedelemben a Dunszt oldalán olvasható.