Csehy Zoltán kapta a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Irodalomtudományi Intézetén belül létrejött Modern Magyar Irodalmi Osztály Erdődy Edit-díját Arctalanság, arcadás, arcrongálás: Önláttatási stratégiák és diszkurzusretorikák kisebbségi kontextusban (Budapest: reciti, 2020) című kötetéért. A díjjal olyan kortárs irodalmi, színházi vagy irodalomtudományi teljesítményeket ismernek el, amelyek az Erdődy Edit által képviselt értékeket jelenítik meg, azaz “a humor, az irónia, a szatíra, illetve a bevett evidenciákra való elfogulatlan rákérdezés szubverzív eszközével a társadalmi megértés, a szolidaritás és humánum értékeit segítik érvényesülni. A díj Erdődy Edit személyiségére és munkásságára emlékeztető egyedi tárgy lesz, amelyet Szabics Ágnes képzőművész – a névadó lánya – készít, s amelyhez kísérő oklevél is tartozik.”
Boka László laudációjából idézünk: “Csehy Zoltán tavaly év végén megjelent monografikus igényű tanulmánykötete egyszerre tekinthető szintetizáló összegzésnek és sok szempontból hézagpótló munkának. Szerzőjét ezúttal nem a neolatin költészet alakváltozatai, az antikvitás továbbélésének nyomai, az egyes szerzői önreprezentációk, netán az erotográfia kultúrtörténeti hagyományába illő poétikák vagy a humanista énformálás mikéntjei érdeklik, hanem a kisebbségi kontextusban – a „szlovákiai magyar irodalom”-nak nevezett színtér bonyolult nyelvi regisztereiben – történetiségükben is jól megragadható önláttatási stratégiák és diszkurzusretorikák, melyek egészen a jelenig nyúlnak, sőt innen visszatekintve válnak csak igazán érdekessé egy-egy revelatív összevetésben. Csehy új kötete arra kíváncsi, miként lehetséges kisebbségi, regionális, transzkulturális esztétikáról beszélni, pontosabban ez milyen beszédmódokban és szereplehetőségekben öltött korábban testet. Miként lehetett – ahogyan ő fogalmaz – „irodalommal aládúcolt nemzeti(ségi) pedagógiáról, kisebbségi énformálásról beszélni”, és ehhez miképp találhatunk történeti kapaszkodókat a száz éve létrejött, ám regionálisan (más elcsatolt területek viszonylatában) a legkevésbé sem kompakt, így több szempontból hagyománytalan „szlovenszkói” földrajzi térben. Kötetének címe rétegzett jelentéseket hordoz, ezen túl azonban komplex folyamatszerűséget is takar. Szerzője arctalanság, arcadás, arcrongálás összetett fázisaiban vizsgál egy kisebbségi körülmények közt létrejött, a kezdetekben nehezen artikulálódó, önazonosságát kereső irodalmat és annak jelenségeit, önláttatási, önmenedzselési stratégiáit, az egyéni életművekben és különböző korszakokban reprezentatívnak gondolt antológiák által megképzett diszkurzustereket, szem előtt tartva centrum és periféria, önállóság és függés többes viszonyszintjeit, a helyzettudat szerep- és kényszerlehetőségeit, de akár produktív energiáit is. (…)
A kisebbségi és transzkulturális létezés lehetőségeit és múltbeli formáit, rétegzett problémaköreit több tanulmány korabeli antológiák alapos elemzésével, azok „létesztétikájában” és korabeli recepciójában is méri. A diszkurzusmezőket teremtő gyűjteményes kiadások szövegei, válogatásuk mikéntje, színvonaluk és fogadtatásuk érdekfeszítő látleletet nyújt a két világháború közötti kisebbségi magyar nyelvterület irodalmáról, miközben a vizsgált antológiák széttartó energiák és változó poétikai kérdésirányok lenyomatainak éppúgy tekinthetők, mint küldetéstudattal, politikai pedagógiával és ideológiai járulékokkal ellátott konstrukcióknak, melyek nem egy ízben intellektuális túlélési módozatokat, kísérleteket közvetítettek, óhatatlanul háttérbe szorítva az esztétikai szempontokat. Csehy Zoltán kötetének – megkockáztatom – legfőbb értéket képviselő II. fejezete egyrészt alapvető elemzéseket sorakoztat az első világháborút követő három évtized szlovákiai magyar antológiaszerkesztési elveiről, másrészt a sztálinista diszkurzus kiüresítő retorikájával és a nyolcak pályakezdésével foglalkozó írásoknak ad helyet. Ezek az utóbbi években született, de csak most kötetbe foglalt tanulmányok (köztük van olyan is, mely eredetileg plenáris előadásként hangzott el a Kolozsváron szervezett VII. Hungarológiai Kongresszuson még 2011-ben) olyan működésmechanizmusokat, kollektív retorikai alakzatokat tárnak fel, amelyek mentén a szlovákiai magyar irodalom narratívája megszerveződött, és nem egy ízben konfliktusba is került a magyarországi vagy az összmagyar irodalom bizonyos kanonizációs törekvéseivel. Eközben természetesen különböző járulékosnak gondolt problémacsokrok (a periférialét szemléletének kényszeres cáfolata; a hagyománytalanság mint előny, majd hátrány; az intézmények hiányai, svájci modell, a kettős függés és a már említett irodalmi többszólamúság sikertelensége stb.) is hangsúlyozódnak, mintegy igazolva a szerző azon feltevését, hogy a kisebbségi irodalom folytonosan átpolitizált létmódja olyan esztétikai deficiteket okoz, melyek a szlovenszkói magyar irodalmat történelmi távlatból nézve leginkább csak a hiány irodalmaként, afféle „kitölthetetlen mátrixként” láttatták. Csehy pontosan mutat rá arra, hogy a vizsgált szereplehetőségekben és az átpolitizáltságnak ezen a fokán, az autoriter diszkurzusokban eleve megképzett értékítéletek azt is maguk után vonják, hogy az egységes nyelv és irodalom „fétisként való kezelése”, óhatatlanul és minduntalan „kisebbségi szubjektummá degradálja az irodalmi önmegvalósítás kivitelezőjét”. (…)
Talán a fentiek alapján is kiderült, hogy úgy vélem, igen fontos, több tekintetben hézagpótló munka került ki Csehy Zoltán tollából, aki az önmenedzselési szempontrendszerek összetett háttereinek vizsgálata közben maga is kontextus- és hálózatteremtő energiákra figyelt. Friss kötetében az 1918-tól létező (cseh)szlovákiai magyar irodalom(szegmens) arctalanságának vizsgált problémakörétől a különböző korszakok arcadási, maszkkészítési eljárásainak részletes és meggyőző bemutatásáig jut el, hogy végül rámutasson az ezekben a diszkurzusokban tárgyalt attitűdök kritikájában az öniróniát is tartalmazó arcrongálási folyamatra, amely a jelenben leginkább elutasítani látszik mindenirányú kisajátító nagyelbeszélést. A kötet invenciózus értelmezéseiben újrapozícionálja a korábbi vizsgálódási irányokat, és a korábbiakhoz képest általában is új perspektívákat nyit a kisebbségi irodalmakra vonatkoztatott felvetések számára.”
A laudáció teljes szövege az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet honlapján olvasható.
