Csehy Zoltán válaszát is olvashatjuk az Alföld-online körkérdéssorozatában, amely kritika és szerző viszonyával foglalkozik. Lapis József szerkesztő több kortárs magyar költőt és írót szólított meg, a 2. körre adott válaszok az Alföld honlapján olvashatók el.

“1. Alkotóként milyen a viszonya a kritikához, mennyire követi saját szakmai fogadtatását? Volt-e olyan kritika, amelynek hatása volt írásművészetére, elképzeléseire?

Csehy Zoltán: Én kifejezetten szeretem a kritika bizonyos műfajait, és egy-egy szellemesen vagy éleslátóan megvilágító erővel megírt kritika sokszor akkor is érdekel, ha a tárgya eleve nem is vonzott különösebben. Vagyis: vannak olyan sajátosan gondolkodó kritikus egyéniségek, akiknek a stílusa, látószöge lenyűgöz. A nagyon tág értelemben felfogott „íróként” író kritikusokra gondolok elsősorban, akik nemcsak a megkritizált szöveg tétjeit látják, hanem a maguk értelmezői szövegének a nyelvi-gondolati tétjeire is ügyelnek. Persze, lehetséges, hogy ez a részhalmaz már a miniesszé, a jegyzet vagy olvasónapló műfaji terepére tartozna, de még a „szimpla zsurnálkritikusok” közt is vannak ilyen egyéniségek. Ráadásul, a kritika gyakran nem ott van, ahol a látszat (vagy a rovatstruktúra) mutatja: én például egy esszét, irodalomtudományi dolgozatot, sőt akár egy remek kortárs verset is képes vagyok magamra vonatkozó „kritikaként” olvasni. Ha eljut hozzám, mindig izgatottan olvasom, amit rólam írtak: először csak itt-ott bele-belekukkantok, próbálom feltérképezni az erővonalakat, aztán (ha megnyugszom…), alaposabban is elolvasom. Ha a szöveg koherens és erős egyéniséget tükröz vissza, virtuális vitapartnerként kezelem, és a magam belső hangján (olykor keresetlen őszinteséggel) hozzá is szólok. Persze, közben a saját művet is egyre kritikusabban szemlélem: ebben a szélsőségekig is el tudok menni, mert a megmutatkozási vágyat nálam szinte már a születése pillanatában beárnyékolja a szkepszis. Persze, ez nyilván alkati dolog is. Be kell vállalni az alkotói „megszállottságokat” is, mert számolni lehet azzal, hogy sok kritikus rendszerint és (ez nem negatívum, hanem jelenség) önkéntelenül valamilyen uralkodónak vélt értelmezői paradigmát, trendet követ, és ha rutinszerűen ír, akkor az irodalom aktuális köznyelvét erősíti.”